Amikor még közelebb került a magyar tenger (mult-kor.hu)

„Nem is olyan rég még úgy számoltunk, kitűnően vezet autót, aki a fővárostól a székesfehérvári Stopig 60 perc alatt eljut. Most – hiszen 120 kilométeres a megengedett tempó – az Osztapenko-szobortól a zamárdi elágazásig egy óra az út” – örvendezett a Népszava 1975. július 4-én, egy nappal azután, hogy Rödönyi Károly közlekedés- és postaügyi miniszter megnyitotta az M7-es autópálya új, Székesfehérvár és Balatonaliga közötti szakaszát. Egészen pontosan annak a jobb oldali pályáját.
A bal oldali, betontáblákból összerakott, „autópattogtatós” sávokat már 1971-ben birtokba vehették a szocialista korszak Wartburgjai és Trabantjai, ám ezt követően az építkezés igencsak lelassult. Bár eredetileg mindkét sávot a magyar tenger felé tartók vehették volna igénybe, a sávokat a további munkálatok idejére „ideiglenesen” megosztották: egy ment a Balaton, egy pedig Budapest felé.

Már a vízpart felé tartó út sem volt egy leányálom, a főváros felé történő, vasárnap esti hazakocsikázás azonban a nyári hónapokban egyre bajosabbnak bizonyult, mivel hatalmas méretű dugók alakultak ki. A hivatalos megfogalmazás szerint a forgalom biztonsága és biztosítása, a nem túl formális érvek szerint az idegölő állapot enyhítése érdekében a sztrádát egy évvel később egyirányúsították Budapest felé júniustól szeptemberig, vasárnaponként 14 és 23 óra között.

Ez azt jelentette, hogy az elkészült útszakaszt ebben az időben csak az vehette igénybe, aki a főváros felé tartott, mindenki mást letereltek a közútra. Az 1975-ös, a korabeli sajtó megfogalmazása szerint az egy évvel a határidő előtt megvalósuló átadót – amely valódi négysávossá tette az M7-es autópályát, ahol már a megemelt, 120 km/h sebességgel száguldhattak szüleink – úgy várta mindenki, mint a Messiást.

A cikk – korabeli fotókkal – itt található.