Bíró-Balogh Tamás nemrégiben megjelent könyve Kosztolányi Dezső utolsó szerelmeiről, köztük Édes Annáról szól, akinek alakját a házában hét évig szolgáló Keresztes Erzsébet nevű cselédről mintázta meg az író.
Kiderült, hogy Édes Anna, a gyermekszerető, szorgalmas, „csinos, egészen úrias, nemes arcú”, tiszta lelkű dajka Székesfehérváron van eltemetve, a Hosszú temetőben, a kerítés tövében. Egy szép, fából készült emléktábla jelzi, kit rejt a sír. Egy valaha különleges életet élő asszony testét, akit Kosztolányi tett halhatatlanná.
Keresztes Erzsébet Balatonfőkajáron született egy sokgyermekes napszámos családban 1892-ben. Abban az évben, amikor a nagymamám, így vált számomra elképzelhetővé, életszerűvé alakja. Huszonhárom évesen, 1915-ben került Kosztolányi Dezsőékhez dajkának akkor született, Ádám nevű kisfiuk mellé. Előtte három évig a fővárosban más házban szolgált. Kosztolányiék akkoriban a Fehérvári út 15. szám alatt laktak, egy év múlva költöztek át a Tábor utca 12. szám alatti kis „palotába”. A szülés után Kosztolányiné öt hónapon át Tátraszéplakon, szanatóriumban kezeltette magát. Valószínűleg szülés utáni depresszióban szenvedett. A gyermeken kívül a szép arcú, sudár termetű, balatoni bájú dajka, a tanyáról hozott tájszavakkal és történetekkel az írót elbűvölő Keresztes Erzsébet, Bözsi lett a legfőbb személy a házban, s Kosztolányi nem akart ellenállni az iránta táplált szerelmes érzelmeknek. Mire Kosztolányiné visszatért, a szerelem már szárba szökött, és húsz teljes évig, Kosztolányi haláláig kitartott. Nem tudtak egymással betelni. Kosztolányinak a cselédek-dajkák iránti testi-lelki vonzalma ismert volt felesége előtt. A megejtett szabadkai cselédlány történetéről is tudott talán, aki szégyenében egy szép napon sírva, csendben elhagyta a házat. Ő volt a Maris, „élete szerelme”. Tizenhárom éves korában ölelő karjaiban vált férfivá.
Keresztes Erzsébet, azaz Bözsi dajka a házban megkülönböztetett figyelmet, kényeztetést kapott. A spanyolnátha tombolásakor a legjobb orvost hívatták mellé, így élhette túl a halálos járványt. 1922. október 26-án, hétévi szolgálat után „kényszerhelyzetében” férjhez adták egy közelben lakó özvegy házmesterhez. Pontosabban Kosztolányi adta férjhez, a menyasszony házassági tanúja maga Kosztolányi Dezső volt. A Pesti Hírlap is hírt adott a házasságkötésről. És hogy mit jelentett a „kényszerhelyzet”, csak találgatok egy fullánkos megjegyzés alapján, mely szerint a dajka állapotát illetően „a férj sem volt vak”. A férj, nemes (elszegényedett, talaját vesztett) derzsenyei és zsemberi Zsembery János a Mikó utca 2. szám alatti házmesterlakásban élt. Bözsi dajka nem költözött tehát messzire, erre Kosztolányinak gondja volt. Ettől kezdve az író naponta látogatta meg jövet-menet, kalapban a fején, nyakában körbehajtott sálban órákig üldögélve a konyhaszagú házmesteri szobában.
A cikk folytatása itt.