Minta és típustervek a balatoni építészetben (Építész Fórum)

A minta- és típusterv fogalmai gyakran összekeverednek a közbeszédben, miközben alkalmazási szerepük eltérő az építészeti stratégiaalkotás eszköztárában. A Balaton-part tömeges beépítésének laboratóriumában már a huszadik század első felétől kezdve kísérleteztek ezekkel az eszközökkel, ezért érdemes áttekinteni, mikor, melyiket és hogyan alkalmazták,  mi a különbség a minta- és típustervek között és milyen építészeti-településképi eszme, korszakos társadalomkép húzódik meg alkalmazásuk mögött. 

A minta- és típustervek eszköztárának kialakulása szorosan összefügg a tömegkultúrával, az egyéni építkezések számának tömegessé válásával, amit a Balaton-partra kidolgozott építészeti stratégiák eszköztárában lezajló változások is tükröznek – írja az Építész Fórumon megjelent tanulmányában Wettstein Domonkos.

A mintatervek már a két világháború közt megjelentek a tóparton, míg a típustervek szervezett keretek közti alkalmazására a hatvanas évekig kellett várni. A tópart tömeges beépítése az első világháborút követően indult dinamikus növekedésnek. A trianoni békediktátum következtében bezárt országban a turizmus fókuszába került a Balaton-part, egymás után kezdték meg a tóparti nyaralótelepek parcellázását. Bár korábban is épültek villatelepek a parton, azokat többnyire a tehetősebb polgárság építette, az új parcellákon pedig jellemzően egy új, a gazdasági világválság szorongatásában szűkösebb lehetőségekkel bíró társadalmi réteg, az alsó középosztály kezdett el építkezni. Az új réteg a nyaralás új életformáját hozta a tópartra, a modernizáció és a gazdasági lehetőségek révén egyszerűbb formákat kerestek a rekreációhoz. Az új balatoni nyaralóépítészet előképek nélküli feladatot jelentett mind az építtetőknek, mind a kivitelezőknek. A nyaralók megtervezésére többnyire a magasabb képzettség és nemzetközi tájékozottság nélküli építőmestereket kérték fel, ami az egyre zavarosabb tóparti összképben mutatkozott meg. Elég csak a manzárdos tetőfelépítményekre gondolnunk, amit a kor építőmesterei fejlesztettek tökéletesre egyetlen megfontolásból: az előírások szerint csak földszintes épületet tervezhettek.

Az egyes épületek kialakítása nemcsak volt problémás funkcionális, szerkezeti és esztétikai okokból egyaránt, de az egymás mellé kerülő eltérő jellegű épületek összképe is zavaros településképet eredményezett. A probléma orvoslását a kor fiatal építészei a mintatervek kidolgozásában látták. Ezek a tervek, szemben a későbbi típustervekkel, nem kész megoldásokat, „egyazegyben” alkalmazható formákat adtak, hanem csak irányelveket fogalmaztak meg, amelyeket az építtetők és az építőmesterek saját lehetőségeik alapján tovább dolgoztak, adaptáltak a helyszínre. Inkább a hiányzó előképek szerepét pótolták, kereteket, formákat adtak a gondolkozásnak. Ebben a korszakban vidéken, így a Balaton-parton is csak kevés esetben terveztek képzett építészek egy-egy épületet, és az építéshatósági kontrollt is csak ekkor kezdték el az építészek bevonásával, az esztétikai minőségre is tekintettel újraszervezni. Először a Magyar Mérnök és Építész Egylet felhívására készítettek el mintaterveket a harmincas évek elején, amelyeket díjmentesen közzé is tettek. A terveket különböző életformákra, eltérő alaprajzokkal és építési költségekkel dolgozták ki, kis- és nagycsaládos igényekhez alkalmazkodva.

Ezeket a terveket helymegjelölés nélkül készítették el, általános érvénnyel a Balaton régió területére. Mindez a tópart üdülőhelyeinek a korszakban egységes építészeti és fejlesztési szemléletét mutatja.

A magánépítkezések számának növekedése a hatvanas években kezdett el nagyságrendet váltani. A szocialista társadalompolitika egy újabb és egyre szélesebb társadalmi rétegeket juttatott lehetőséghez a tóparton, rengeteg házilagos technikával megvalósuló építkezés jelent meg.

A korabeli becslések alapján éves szinten ezer új nyaraló is épülhetett. Az új kihívások közt már nem tűnt hatékonynak a mintatervek szabadon alkalmazható iránymutatása, és új eszközök, a típustervek felé fordult a regionális szervezet. Az építkezések tömeges jellege mellett továbbra is problémát jelentett a képzetlen mesterek tervezői tevékenysége a kisebb építmények, így a nyaralók terén. A típustervek már határozott keretet adtak az alkalmazásnak. Az előre részletesen megtervezett nyaralókat a helyszíni adaptáció során kisebb módosításokkal építették meg. A típusterveket az elérhető szerkezeti rendszerekkel összhangban dolgozták ki és a tervkészletet folyamatosan frissítették a szezonális életforma igényeihez alkalmazkodva.

Az első nyaralóépítészeti tervpályázatot 1960-ban szervezte meg az Építésügyi Minisztérium a Balatoni Intéző Bizottsággal egyetértésben. A két első díj közül az egyiket Farkasdy Zoltán, Balla Gyula, Halmágyi Károly egyszerűen szerelhető, természetes anyagokból építkező terve kapta, míg a másikat Mandel Tamás és Tenke Tibor korszerű technológiával épített, bővíthető rendszere érdemelte ki.

A terveket publikálták, de az igazi áttörést az 1965-ben az ÉM megbízásából a TTI által elkészített tervsorozat hozta el. A Típustervező Intézet szervezésében a kor neves építészei több ciklusban dolgozták ki a típusterveket, amelyeket utána népszerűsítő kiadványokban, típusterv katalógusokban tettek közzé.  Három év alatt 4500 tervet adtak el a tervsorozatból, ami az építkezések egyre növekvő számát is mutatja. 1968-ban újabb tervpályázat kiírása is szükségessé vált, hogy az időközben felmerülő igényekhez alakítsák a terveket.[5] A tervek szabadon hozzáférhetőek voltak, ebből adódóan a házak települési koordináció nélkül épültek, mégis előfordultak olyan esetek, amikor egy-egy frissen parcellázott üdülőtelep egységes kialakítását a telephez rendelt egy-két típussal szerették volna elérni. Erre látunk példát Akaliban a Csorba Zoltán által tervezett Levendulás nyaralótelep esetében vagy Balatonvilágos korabeli parcellázásainál.

A történeti tapasztalatok a minta- és típustervek eltérő korszakos körülmények közti alkalmazását mutatják. Ugyanakkor mindkét terveszközt olyan korszakokban alkalmazták, amikor a nyaralók tervezését többnyire még képzetlen mesteremberek végezték, az egyre növekvő számú építkezés pedig nem tette lehetővé a hatékony kontrollt. Egyik terveszköz alkalmazását vagy iránymutatását sem tették kötelezővé, csak az építtetők számára választható alternatívát adtak, bár az engedélyezési eljárásokat kétségkívül megkönnyítették

A Balaton-part szuburbanizációja, tömeges beépítése ma is regionális szintű szakmai kihívást jelent. Bár az építészeti színvonal továbbra is probléma, a nyaralóépítészet mai komplex tendenciái, az építkezések eltérő helyzetei, valamint a szakmagyakorlás jelenlegi rendszere már másfajta településrendezési modellek átgondolását teszik szükségessé