Milyen hatással vannak Önre az édesapja képei?
– Mindig feldúsult érzelmekkel lépek be az apám képei közé. A Kiscelli Múzeum kiállítása kapcsán szereztem egy kis gyakorlatot ezek kezelésében. Azért szoktam zavarban lenni, mert nem értek hozzá, és egy csomó mindent nem tudok. És itt felelőssége van az embernek. De élni szoktam a szubjektív tárlatvezetés lehetőségével, ahol az érzéseimről is beszélhetek, és talán olyasmit is megoszthatok a látogatókkal, ami közelebb viszi őket ehhez a művészethez.
(Fotó: tempevolgy.hu)
Az édesapja felmenői között volt művész?
– Az apai nagypapám akkor halt meg, amikor én egyéves voltam, sajnos nem emlékszem rá. Temetkezési cikkekkel kereskedett, állítólag fantasztikus humora volt és remekül tudott anekdotázni. Esetenként amatőr színjátszó jelentekben lépett fel, és fennmaradt róla egy kis némafilm, ahol egy szakszervezeti színpadon állva városligeti tréfákat adott elő a „Művirág- és kegyeletipari szövetkezet” kultúrestjén, 1954-ben. A nagyapánk génjei úgy tűnik, a testvéremre, Mácsai Pálra voltak erős hatással. Az apai nagymamánk egy kiskunfélegyházi kiskereskedő gyönyörű lánya volt, 1919-ben szerettek egymásba a nagypapával, és felköltöztek Budapestre. 1922-ben egy sötét, Zichy Jenő utcai lakásban született meg az apám. Igazi rendes, közepes vagy kicsit az alatti pesti kispolgári élet volt az övék, bensőséges baráti körrel, néhány valamivel feljebbi kasztba tartozóval is.
Mikor mutatkozott meg az édesapja tehetsége?
– Hároméves lehetett, amikor azt mondták neki, hogy ne ugrabugráljon, hanem üljön le a konyhaasztalhoz, van ott papír-ceruza, firkáljon. Aztán élete végéig így maradt, ahogy mondani szokta. A nyarakat Kiskunfélegyházán töltötte, ahol öt-hatéves korában feltűnt a nagyszülőknek, hogy úgy tud lerajzolni egy kacsát, hogy az kacsa, egy libát pedig úgy, hogy az egy liba. Megkérdezték tőle, hogy ezt mégis hogy csinálja, amire az apám csak annyit válaszolt a nagymamától örökölt szögedies tájszólással, hogy „meg köll nézni”. Zenészként tudom, hogy létezik úgynevezett abszolút hallás, vagy egy másik fajta, a belső hallás. Például a komponista hallja a darabot és „csak” le kell írnia. Nagy zeneszerzők egész szimfonikus zenekarok pontos hangszerelését hallják belül, Beethovennek sem okozott ez problémát, annak ellenére, hogy megsüketült. Ebből kiindulva vannak olyanok, akiknek pedig – én úgy szoktam nevezni – abszolút látásuk van. A kisfiam talán négyéves lehetett, amikor a budakeszi vadasparkban jártunk, majd otthon egyszerű vonalakkal hihetetlenül karakteresen lerajzolta a rókát. Amikor megkérdeztem, hogyan csinálja, csak annyit felelt, hogy „ott látom a papíron, csak ki kell húzni”. Sajnos nekem nincs ilyen belső látásom.
(Fotó: tempevolgy.hu)
Az édesapja mikor merte bevállalni a saját stílusát?
– Már majdnem negyven éves volt. Az ő hosszú magára találásának története is erre az „abszolút látásra” vezethető vissza. Fiatalként mindenféle festői tanulmányokat folytatott rajziskolában, esti aktra járt, majd 1945-ben azonnal felvették a főiskolára. Bernáth Aurélt választotta mesteréül, aki egy elegáns, kicsit gőgös ember volt, úgy is hívták, hogy „Van Gőgh”. Az apám azt gondolta, hogy jó lesz neki, mert Bernáth legalább nem beszél mellé. Egyfajta oldott, impersszionisztikus posztnagybányai festészet volt akkoriban a divat, ami pár évvel később belefutott a szocreálba, majd ’56 után a legvadabb nyugati avantgárdba, és az apám mindegyikben rosszul érezte magát. Megrendelésre mindegyikben nagyszerű dolgokat tudott csinálni, az ötvenes évekből például egészen elképesztő impresszionisztikus képei maradtak fenn. Később „viccből” geometrikus absztraktot is festett, az összes technikát használni tudta, de másfél évtized kellett ahhoz, hogy ő maga is belássa, egyik sem érdekli. Csakis a saját adottsága, szenvedélye után mehet, a pontos látás után, ami az akkor teljességgel korszerűtlen, precízen rajzos ábrázolást követelte ki.
Miután belátta, hogy mi az útja, jött a botrány.
– A naplójában írja, hogy 1959-ben hirtelen rátalált arra, hogyan szeretne festeni. Egy egyszerű, nagy, vörös rákokat ábrázoló csendéletről írta ezt, amit sajnos a kiállításra nem adtak kölcsön. 1960-ban volt az apámnak egy önálló kiállítása a Csók Galériában, ami enyhén szólva álmélkodást keltett, senki nem értette, mit akar, nem volt hozzá fogódzó a szakmai látogatók számára. Ő ösztönösen indult el ezen az úton, itthon még nem ismerték azokat az amerikai törekvéseket, amik akkoriban ott már bontakozóban voltak. Aztán a folyóiratokon keresztül előbb-utóbb beszivárgott Magyarországra is ez az úgynevezett hiperrealista irányzat – bár ő mindig tiltakozott e kategorizálás ellen. Azután 1966-ban tehetett egy többhónapos tanulmányutat Amerikában, és találkozott a példaképével, Andrew Wyeth-tel, aki pontosan ezt a stílust képviselte. Andrew Wyeth-nek több képe is van a MOMA-ban, amerikai ikonná vált, iskolaalapító és egy családi dinasztia követte a festészetben. Nagyjából vele egy időben az apám is rátalált erre a stílusra, anélkül, hogy akkor ismerte volna, és ez Magyarországon kiverte a biztosítékot.
A teljes interjú további fotókkal ITT érhető el.