A Balatontól a legnagyobb írói műhelyekig – huszonöt éve hunyt el Berta Bulcsu (Magyar Nemzet)

Könyveiben a Balaton-környéki települések és helyi társadalmak világának szocializmuskori átalakulása mellett a huszadik század második felében alkotó jeles magyar írók műhelyeit is bemutatta. 1997. január 19-én Budapesten hunyt el a háromszoros József Attila-díjas író, szerkesztő, publicista Bertha Bulcsu.

Bertha Bulcsu Nagykanizsán látta meg a napvilágot 1935-ben, édesapja tanító volt. Érettségi után – politikai okokból – nem tanulhatott tovább, ezért aztán hol munkásként, hol képesítés nélküli könyvtárosként dolgozott. Pécsi éveiben a helyi napilap kulturális rovata mellett a Jelenkor című folyóirat munkatársaként dolgozott, majd az Új Írás szerkesztőjeként, illetve az Élet és Irodalom főmunkatársaként tevékenykedett – írja a Magyar Nemzet.

Prózai alkotásai különlegesen egyedi látásmódról, társadalmi érzékenységről, valamint az átalakuló világ változásai iránti figyelemről árulkodnak, ugyanakkor az egyéni-személyes és a társadalmi-közösségi problémákat, válságokat, élethelyzeteket is feldolgozzák a szépirodalom eszköztárával. Novellái, regényei nem pusztán az irodalmi életben voltak megbecsült alkotások, de jelentős közönségérdeklődésre is számot tarthattak. Több munkájából készült tévé- és rádiójáték, színházi földolgozás vagy éppen nagyjátékfilm. Ezek közé tartozik például a Harlekin és szerelmese (1967), a Tűzgömbök (1975) és A kenguru (1975) című film.

Kortársairól, a hatvanas-hetvenes évek jelentős magyar íróiról készített szubjektív portréi, irodalmi igénnyel megírt interjúi három kötetben jelentek meg: Meztelen a király (1972), Írók műhelyében (1973) és Délutáni beszélgetések (1978). Ezek a könyvei a későbbi korok irodalom- és művelődéstörténetének is fontos forrásul szolgálnak majd.

Akárcsak a Magyarország felfedezése című legendás sorozatban megjelent Balatoni évtizedek (1973) című, szintén szubjektív hangvételű lírai szociográfiája, amelyben a Balaton vidékének államszocializmus kori átalakulását örökítette meg, különös érzékenységgel tárgyalta a tradicionális paraszti életforma és az ipari munkáslét ellentéteit, illetve az egyikből a másikba való átmenet nehézségeit.

Ez utóbbi téma kapcsán írta a következőket az 1970-es évek elején:

a gyárkapuk rozsdás torkába pillantva, sok ember megborzong, visszahúzódik. Nem az ipari tevékenység riasztja őket, hanem a gyárszerűség, az árutermelés részekre bontott, áttekinthetetlen folyamata. A kovácsot és az asztalost minden faluban tisztelték, egy-egy laposvasra várva, szívesen elnézelődtek a műhelyben. A kovácsnál, asztalosnál jól érezték magukat… Értették a folyamatot, a szemük láttára formálódtak ki a hasznos eszközök, tárgyak. A falusi emberek többsége ügyesen bánt a szerszámokkal. Az egyszerűbb asztalos- és bognármunkát mindenki maga végezte. A Balaton-parti falvakban minden télen elkészült néhány csónak, ladik vagy bárka. A falusi horgászok, halászok közül nagyon sokan ma is saját kezűleg építik meg a ladikjukat. A kis falusi műhelyeket azonban egész történelmi korszakok választják el a modern gyáripartól, árutermeléstől. A megszokott környezetükből csak akkor szakadtak ki az emberek, amikor az élet új ritmusa, a gazdasági élet átalakult struktúrája és a megélhetés erre rákényszerítette őket. Sajgó szívvel, rossz lelkiismerettel indultak el a gyárak felé. Úgy érezték, hogy elárultak valamit, s örökre elvesztették az üdvösségüket. Aki csak tehette, nem szakadt el teljesen a földtől. Biztos, ami biztos, évtizedeken át ingázott, bizonytalankodott a falu és a gyár között. Agyondolgozta magát. Hétköznapokon a gyári normát teljesítette, vasárnap pedig kukoricát kapált a faluja határában. 

A ’60-as évek végén vásárol kertet Bertha Bulcsu Balatonszepezden, ahol házat épít, szőlőt művel. A település közösségi házának neve az ő emlékét őrzi.