A jégvitorlázás a balatoni telek egyik leglátványosabb sportja: a szél, a jég és a sebesség találkozása. A Veszprémi Napló régi számaiból kiderül, milyen veszélyeket rejtett a jégvitorlázás a Balatonon, kik versenyeztek Balatonfüred jegén, és mikor próbálták újraéleszteni ezt a különleges téli sportágat.
A Veol múltidéző sorozatunk korábbi részeiben felidéztük az 1966-os nagy fagy időszakát, amikor az évszázad egyik legkeményebb tele sújtotta Veszprém megyét, valamint az 1987-es nagy havazás viszontagságait is, korabeli írásokkal és retró képekkel. Visszarepültünk a befagyott tó jegére, és bepillantottunk a harminc évvel ezelőtti Balaton téli életébe, amikor a jég a közösségi élet központjává vált. Ezúttal azt idézzük fel, milyen volt a jégvitorlázás a Balatonon régen.
Jégvitorlázás a Balatonon és más téli sportok
Ma már nehéz elképzelni, de az ötvenes években a befagyott tó, a téli sportok, sőt még a jégvitorlázás még sem számított különlegességnek a Balatonon: természetes részei voltak a part menti települések életének. Eleinte bakancsra csavart korcsolyával, bundás kesztyűben álltak ki a jégre, kezükben a vászonnal, amelyet a szél húzott meg. Ha jók voltak a körülmények, nem kellett hajtani: a jégszán magától indult, a tó pedig pillanatok alatt versenypályává vált. A szél felkapja őket, és minden megerőltetés nélkül indulnak meg.
Sebesség és veszély kéz a kézben
A régi Napló-tudósítások nem hallgatták el a kockázatot, ugyanis a jég nem volt mindenütt egyforma. A part mentén bugyogó források, a lékhalászok nyílásai és a hirtelen enyhülések életveszélyes helyzeteket teremtettek. A jég hosszában is meg tudott repedni – ezt hívják rianásnak –, amit a gyakorlott balatoni jégvitorlázók olykor száguldva átugrattak, máskor messziről kerültek.
A régi újságcikkek beszámolói szerint a befagyott Balaton ideális terepnek számított, ahol a jégszánok akár 120–150 kilométeres óránkénti sebességet is elérhettek. A fordulók nagy ívben történtek, különben a jégszán könnyen kiforgott, a vezető pedig kirepülhetett az ülésből. 1960-ban a Balatonfüredi Vasas versenyt rendezett, amelyet mintegy ötszázan néztek végig a partról.
Kevés jég, még kevesebb hajó
A hatvanas évekre kevés lett a jégvitorlás: Balatonalmáditól Keszthelyig alig tizenkettőt-tizenhármat lehetett találni. Drágának számított a felszerelés, ötezer forintba került egy jégvitorlás akkoriban. Sokszor az időjárás sem kedvezett. A sportág sorsa egyre inkább a tél szeszélyén múlt. A hetvenes évek végére berobbant a jégvitorlázás „maszek” világa. Gyári hajók már alig készültek, a füredi parton mégis sorra jelentek meg az egyedi építésű jégszánok. A megszállottak maguk számoltak, hegesztettek, kísérleteztek – és újra kimentek a jégre, ha volt rá lehetőség.
Újraélesztési kísérletek
A kilencvenes évek végén úgy tűnt, visszatérhet a régi világ. Balatonfüred nemzetközi mezőnyt fogadott, távoli országokból is érkeztek jégvitorlázók. Amikor megfelelő jég alakult ki, világbajnoki és Európa-kupa-futamok is érintették a magyar tengert, amely ilyenkor a sportág egyik európai központjává vált. A jégvitorlázás újra reflektorfénybe került, ám egyre ritkábban adódott hozzá ideális tél: a sportág ma már teljesen a kiszámíthatatlan időjárás kegyeire van bízva.
Napjainkban a balatoni jégvitorlázás egyszerre versenysport és régi hagyomány. A futamok ritkák, de annál intenzívebbek, a közösség pedig minden komolyabb befagyáskor újra megjelenik a jégen.