Prostituáltak és bűnözők csalták a Balatonhoz a gazdag embereket és a pesti művészeket (origo.hu)

A 18. század végéig a Balatoni festményeken még az állataikat itató pásztorok és a dolgozó parasztok tűnnek fel a strandolók helyett ekkoriban ugyanis még nem volt semmilyen fürdőélet a tónál. A Balatonfüreden fakadó gyógyvíz is csupán a 19. század első felétől vonzotta a kikapcsolódásra vágyókat. A reformkori fürdő- és közlekedésfejlesztések azonban pár év alatt igen népszerűvé varázsolták a települést a jómódúak körében, akik főként Pest-Budáról, majd (1873-tól) Budapestről utaztak Füredre. Az odalátogató gazdag hivatalnokokat, iparosokat és arisztokratákat bámészkodók tömege várta anno, a vagyonukért pedig a hamiskártyások és csinos kéjnők versengtek.

A tó népszerűségében Pest és Buda lakosai körében az is szerepet játszott ebben az időszakban, hogy 1838-tól magán, 1846-ban pedig már menetrend szerinti lovaskocsi is indult Pest-Budáról Veszprémbe, amely a nyári idény során Füredet is érintette. A mai Anna Grand Hotel elé postakocsival megérkező vendégeket pletykára éhes csoportok várták, a szárnyra kelt szóbeszédek az érkező személyek társaságáról, rangjáról és öltözékéről pedig hamar visszajutottak a pesti kávéházakba – írja az origo.hu.

Az úri családok lányos anyái sem voltak restek, és a hajadonokat évről évre a legszebb ruhákba öltöztették, hogy azok minél fessebb férjet fogjanak ki az 1825-től megrendezésre kerülő Anna-bálban. Az esztendő Anna naphoz legközelebbi szombatján megtartott esemény mindig is az ország legelőkelőbb báljai közé tartozott.

De mi is történt ekkoriban a Balatonnál?

Például Slachta Etelka soproni úrilány, akinek memoárját az első magyar női erotikus naplónak nevezik, későbbi férjét szintén Füreden ismerte meg, miután romantikától fűtött írásai szerint egész nyáron az udvarlók hada között válogatott.

A Balaton-parti településen azonban nemcsak a menyecskék, hanem a kéjnők is a gazdag urakra „vadásztak”.

„A postaház tele van kéjleányokkal: Pestről mindenféle színű, korú és szőrű egy sereg jöve oda.”- örökítette meg naplójában Bártfay László ügyvéd, aki 1838-ban Vörösmarty Mihály társaságában érkezett a tóhoz.

Az 1861-es fürdőidény megkezdésekor már a vonat is megállt a déli parton, ahonnan a nyaralóvendégek az első balatoni gőzössel, a Kisfaludyval kellhettek át Füredre.

Balatonfüred egyébként a Tihanyi Apátság birtoka volt, ennek ellenére meglehetősen sűrűn látogatták az „Ördög bibliájának” nevezett kártya- és más szerencsejátékok rajongói is. Füreden évtizedeken át minden nyáron a „nemzet bárójának” emlegetett hírhedt szélhámossal, Bizay Mihállyal is meg lehetett ismerkedni, aki a kártyaasztal körül settenkedve buzgón foglalkozott a kerítéssel is.

A 19. század végére a kulturális élet is fellendült Füreden, 1861-től megjelent Füred első újságja, a Balaton-Füredi Napló, és híres költők, írók is szívesen töltötték idejüket a fürdővárosban. Saját villája volt itt például Jókai Mórnak, aki itt írta meg a magyar irodalom egyik legnépszerűbb regényét, Az arany embert, sőt egy titokzatos szerelmi románca is kötődik a magyar tenger partjához. Balatonfüreden 1865-1866-ban hozták létre a mai Tagore-sétány elődjét, 1866-ban pedig elkezdődött a polgári fürdőtelep kiépülése.

Az 1890-es évekre Füred aztán elveszítette monopolhelyzetét, hiszen a fürdők helyett egyre többen fedezték fel a tó vizét és a déli partot, ahol a tavi fürdőkultúra kibontakozásával egyidőben civil, társadalmi szerveződések, ún. fürdőegyletek alakultak meg. A 20. század elejére az infrastruktúra is tovább fejlődött a tó körül, ugyanis 1909-ben megépült az Észak-Balatonparti vasút, és számos új kikötő is nyílt.