Monostorapátihoz „érkezett” a Hátsó Füves

Amit Monostorapátiban tapasztaltunk, arra jó szívvel mondhatjuk: a mai magyar falusi futball csendes idillje. Példája annak, hogy eszement tervek, adminisztrációs köténycselek, elcsordogáló pályázati pénzek nélkül is lehet csapatot építeni. Csapatot építeni? Tulajdonképpen nem ez itt a találó kifejezés, a Tapolcai járás mintegy 1100 lelkes településén ugyanis nem az együttes játéka, eredményei, sokkal inkább az egyesület szellemisége, a pályánál tapasztalható egyszerű, természetes, összetartó légkör ragadja meg a messziről jött ember figyelmét – olvasható a 2026-os veszprémi kiállítást felvezető, Balaton-környéki Hátsó füves-riportsorozat friss epizódjában. 

Léptékarányos, tiszta szándékú, józan vezetés mellett zajlanak a Monostorapáti SE mindennapjai, és talán ennek is tudható be, hogy itt tényleg élet van a sporttelepen. Hogy konkrét példával éljünk: a felnőtt együttes a Veszprém vármegyei III. osztályban szerepel, így a klub nem lenne köteles utánpótlást működtetni, ám az optimista szemlélet jegyében és a jövő nemzedékének esélyt adva mégis elindította U19-es csapatát a 2024–2025-ös idényben. A tizenévesek országosan jellemző lemorzsolódása miatt III. osztályú U19-es bajnokság egyebek mellett Veszprém vármegyében sincsen, a monostorapáti fiatalok a II. osztályban játszanak, ahol – megint csak a fiatalok hiánya miatt – már-már abszurd engedményre kényszerült a szervező, a Magyar Labdarúgó Szövetség vármegyei igazgatósága: összesen öt túlkoros játékos lehet a pályán egyszerre, korosztályos megkötés nélkül.

Mivel azonban a monostorapáti U19-esek csapatát túlnyomórészt valóban tinédzserek alkotják – a legutóbbi, Badacsonytomaj elleni mérkőzésen négy 15 éves és két 14 éves is szerepelt a kezdőcsapatban –, nem egyszerű a küzdelem a másik oldalon „vendégifistaként” pályára küldött 30-35 éves, meglett férfiakkal szemben. A régió utánpótlásának sanyarú helyzetéről mindent elmond a statisztika: míg Veszprém vármegye felnőtt bajnokságaiban aktuálisan 85 csapat játszik, U19-es csapatból ennek kevesebb mint a harmada, mindössze 27 van versenyben, ráadásul azokban is hemzsegnek az „öregek”. A hátteret ismerve szinte csodaszámba megy, hogy Monostorapátiban él és virul a fakultatív alapon, főként helyiekből szervezett, ténylegesen a középiskolás korosztályra építő U19-es együttes. És a távolabbi kilátások is biztatóak, mert bár az U13-as csapat az objektív demográfiai kihívások miatt „jelenleg szünetel”, lejjebb teljes a paletta, U7-es, U9-es és U11-es szinten aktív a sportegyesület

„Mi senkit sem küldünk el. Ha valaki játszani szeretne, örömmel látjuk” – mondta Pócza Balázs, az egyesület elnöke, a Budapesti Műszaki Egyetem pénzügyi munkatársa, aki három-négynaponta ingázik Budapest és Monostorapáti között, illetve spontán vallomása alapján helyesebb úgy fogalmazni, boldogan tér vissza újra és újra a személytelen fővárosi közegből a szülőfalu barátságos környezetébe.

A helyi labdarúgás történeti feldolgozása kissé hiányos, a kevés forrás egyike a Veszprémben megjelenő Napló újság, amely 1964. szeptember 10-i számában a helyi KISZ-taggyűlésről szólva megjegyezte:

„Az új autóbuszváró környékének parkosításához, az egészségház előtti tér rendezéséhez, az épülő futball- és röplabdapálya elkészítéséhez ajánlották fel társadalmi munkájukat a KISZ-szervezet tagjai a kongresszus tiszteletére.” 

A sportegyesület fő támogatója az Egervölgye Mezőgazdasági Termelőszövetkezet és az erdészet volt, tőlük kölcsönözték a tehergépkocsit, később meg az autóbuszt az idegenbeli utazásokhoz.

Az öltözőépületet helybeliek elmondása szerint a tapolcai laktanyában szolgáló katonák építették. Felesleges luxusra Monostorapátiban sohasem tellett, volt, hogy csak egyetlen labdája akadt a futballistáknak, szerelésből is ritkán adódott váltás. A spártai körülmények között is volt azonban ok az ünneplésre, 1963-ban járási bajnoki címet nyert a csapat, később többször ezüst- vagy bronzérmes lett.

A Lesencetomajon nevelkedett Varga János, azaz János bácsi 1971-ben játszott itt először, ellenfélként, 15 évesen. Szavakból, gesztusokból kiolvasható őszinte tisztelet övezi az apáti pályánál az autószerelő végzettségű korábbi tsz-anyagbeszerzőt és Volánbusz-sofőrt, az egykori edzőt, egyesületi elnököt, az U19-esek trénerének édesapját, aki ma, nyugdíjasként is szívén viseli a csapat ügyes-bajos dolgait. Beházasodóként vált 1980-ban apáti lakossá, kötődése azonban ma már elszakíthatatlan. A kiegyensúlyozott emberek bölcsességével, kimért, nyugodt hangon beszélt életéről és a futballegyüttes sorsának fordulatairól:

„Létszámprobléma miatt 1992-ben feloszlott a csapat. Aki maradt volna, elment Nemesgulácsra. Aztán hamar rájöttek, hogy az igazi foci mégiscsak az, ha az ember a saját falujában játszhat. Újjászerveződött a futball Monostorapátiban, 1996-ban pedig megkerestek, hogy legyek edző. Mert edzések nélkül a csapat mégiscsak féllábú. Sikerült annyi pénzt szereznem az önkormányzattól és helyi szponzoroktól, hogy vettem rajta tíz labdát.”

A tíz labda Monostorapátiban csodás hatással járt, akár a bibliabeli öt kenyér és két hal: idővel megsokszorozta az élményt és váratlan eredményeket szült. Előfordult, hogy másfél éven át veretlen maradt a csapat, és csak azért nem tudott bajnok lenni, mert hol a Badacsonytomaj, hol a Zala megyéből „átjátszó” Óhíd előzött egy ponttal.

Aztán 2016-ban megtört az átok, bajnok lett a Monostorapáti Egervölgye SE, feljutni nem akart, ám egy évvel később a megyei harmadosztályban megvédte címét. Nem is akármilyen körülmények között! Balatonedericcsel futott versenyt az első helyért, a tavaszi véghajrában Nemesvitán játszott, és amikor a 85. percben 3–1-re vezetett az ellenfél, már elúszni látszott a bajnoki győzelem. Aztán jött a filmekbe illő finis: a 87. percben szépítettek a körmük szakadtáig küzdő apáti futballisták, a 89. percben pedig megszületett a megváltást jelentő egyenlítő gól is, amely a táblázat élén tartotta az együttest.

„Szerettük volna díjazni a játékosok teljesítményét, akarását. Nálunk nincs pénz, úgy gondolom, megérdemelték ezt a szerény kis ajándékot” 

– nyilatkozta néhány héttel később a Veszprémi Naplónak Varga János elnök, amikor szóba került a huszonöt győztesnek személyes jutalmul, egyenként átadott huszonöt aranylabda.

Nem tér ki rá a tudósítás, ám az aranybulit nyilván a Korona Sörözőben, a csapat hagyományos törzshelyén tartották, ahol a régi futballfotókkal díszített falak sajátos dicsőségtablóként tanúskodnak az elmúlt évtizedek hőstetteiről. Krunikker Milán nevét muszáj külön megemlítenünk, a falu csodacsatára háromszor lett megyei gólkirály, és csak azért nem négyszer, mert amikor hét gól hiányzott neki az újabb személyes diadalhoz, a Csabrendek elleni zárómeccset hat Krunikker-gólnál, öt perccel a rendes játékidő vége előtt lefújta a bíró – hideg volt és fújt a szél, elege volt már az egészből.

A fényképekkel gazdagon illusztrált teljes riport itt olvasható.