Korzenszky Richárd: “Ne váljon árucikké a Balaton!”

Az emeritus tihanyi perjel kamaszkora vízi csatáit, horgászemlékeit idézi fel, a leírhatatlan balatoni csodák iránti modern kori érzéketlenséget és a tó különös gyarmatosítását fájlalva kívánja, hogy a Balaton ne váljon árucikké. Korzenszky Richárd az Országútban megjelent publicisztikáját változtatás nélkül közöljük. 

Magyarország térképét nem tudom elképzelni a két nagy folyó, a Duna és a Tisza nélkül. S nem tudom elképzelni a Balaton nélkül sem. Hozzánk tartozik. Gyerekkorom nagy élménye volt nyaranta, amikor szüleimmel megérkezve megpillantottuk a nagy vizet. Nyárfasorok, égzengés és villámok, tarajos hullámok, önfeledt játék a strand homokjában, majd kamaszkorunk vízi csatái. Az első nagyobb dévérkeszeg, majd egy csuka, amellyel büszkén, ráérősen sétáltam haza, hadd lássák minél többen, micsoda szerencsém volt.

Furcsa évekre emlékezem: államosított balatoni villákra, amelyekben Kossuth-díjas hírességek meg titokzatos autóval érkező nagyságok töltötték a nyarat. Volt idő, hogy magyar szót alig-alig lehetett hallani; itt találkoztak a német rokonok, szegények és gazdagok.

Valami kimondhatatlan varázsa volt a tónak, s varázsa van ma is. Magyar tengernek mondják, de nem lehet egy lapon említeni a tengerekkel. A hetvenes években történt: a Csendes-óceán partjáról hazaérve, pöfögő Trabanttal közeledtem a Balaton felé, s amikor Csopaknál megpillantottam a Tihanyi-félszigetet, rajta az apátsági templommal, azt mondtam magamban: ezt a koszos Balatont a világ egyetlen tengeréért sem cserélném el. (Akkor még véletlenül sem gondoltam arra, hogy valaha magam is „balatoni ember” leszek.)

Már több mint negyedszázada mindennap látom tihanyi ablakomból a Balatont.

Ha szélcsendben fagy be a tó, tükörsima a zöldes jég. Ráhull egy kevéske porhó: fehérré változik. Majd jön az északi szél, és párhuzamos csíkokat készít a hóból. Pár nap múlva változik a szélirány: varázslatos geometriai ábrák jelennek meg.

A turista ezt nem látja: ilyenkor csendes a vidék. De nyáridőben sem tudnak igazán gyönyörködni a természet csodáiban. Pár éve hatalmas „halo” (napgyűrű, fényudvar) tűnt föl a tihanyi templom mögött. Szivárványkör, sejtelmes. Siettem fényképezni. Körülöttem azonban a nyüzsgő sokaságban szinte mindenki az okostelefonját bámulta, vagy éppen szelfizett.
A természet egyszeri és megismételhetetlen csodája számukra érdektelen volt.

Keserűen tapasztalom, hogy politikai csaták témájává vált az, ami mindannyiunk kincse kell hogy legyen. Mintha kihalnának a balatoni őslakók, és egy furcsa gyarmatosításnak lennénk tanúi. Vállalkozói érdekek feszülnek egymásnak, közben fölborul az élővilág egyensúlya, pusztul a nádas, másutt tenyésztett halak kerülnek a vízbe, hogy legyen mit kifogni a horgászoknak. Az egykor természetes élettér egyre inkább betonteknőre kezd hasonlítani. Ami valamikor a pihenni vágyók paradicsoma volt, most zajos fesztiválok territóriuma. A dombokon pedig egyre több a pusztuló szőlő, omladozó présház. Ugyanakkor „présház” címén többszintes paloták jelennek meg, medencével az udvarban – mintha a Balaton vizében nem lehetne fürödni… Az esti égboltot pedig „lemeszelik” a diszkók lézersugarai. Milyen jogon rabolja el az egyik ember a másiktól a csillagos eget?

Aki most csendre vágyik, visszahúzódik, kicsit távolabb a Balatontól. Onnan még rálátni a vízre, s talán még marad valami abból a nyugalomból, amire kimondva-kimondatlanul olyannyira vágyódik minden ember.

Úgy érzem, nincs igazi gazdája ennek a kincsnek. Nem hiszem, hogy egyedül állok a véleményemmel: nem kellene ideálmodni azt, ami mondjuk az Adriánál természetes. Ideje lenne rájönnünk arra, hogy egyszerre nem férünk el mindannyian a balatoni strandokon, de mindenkinek kellene hogy jusson belőle annyi, amennyi a felüdüléshez kell.

Rémálmaim közé tartozik a nyári péntek délutánokon vagy szombat délelőttökön autóval Budapestről a Balatonhoz érkezők tömege. Megindul az egész világ, lejutni a Balatonhoz…

Nem kívánom vissza az ötvenes-hatvanas éveket. De ha jobban figyelnénk egymásra, és a Balaton ügyét a magunkénak tekintenénk, ha éreznénk, hogy mindannyian gazdái vagyunk a mi országunknak, egészen más lenne az élet.

Ne váljon árucikké a Balaton! Vigyázzunk rá, hogy élni tudjon. S ha élni tud, minket is éltetni fog.