Kapolcs harminc évéről, személyesen – interjú Galkó Balázzsal (eletforma.hu)

Évekig Galkó Balázs színművész volt a Kapolcsi Művészetek Völgye arca. A rendszerváltás évében indult első, tisztán kulturális rendezvénysorozat az elmúlt években számtalan változáson ment keresztül, módosult a tulajdonosi kör, de a fókusz mindig is a kultúrán volt. Galkó Balázzsal az eseményhez köthető személyes emlékeken méláztunk el egy pillanatra.


Harminc évvel ezelőtt mi volt Kapolcson? Emlékszik még?

Egyszer suhantam át a falun; nővérem Tapolcán lakik, őt látogattam meg. A lényeget tekintve az volt, amit ma is lát, házak, és persze nyugalom, lassúság. Ezek nem változnak.

Miért pont Kapolcs?

Márta István pár évvel a rendezvény előtt arra járt, megtetszett neki a falu, beleszeretett, és vett ott egy házat. Innentől kezdve pedig nem volt megállás.

Azonnal az induló koncepció része volt, hogy ez egy multikulturális fesztivál lesz?

Ez egy mélyebb gyökerű történet. Mindannyian, akik később valamilyen szerepet vittünk a Művészetek Völgye létrehozásában, gyerekként a Lorántffy Zsuzsanna ének-zenei általános iskola tanulói voltunk. Ebben az iskolában pedig egyfajta multikulturális oktatás folyt, ének, zene, tánc, kóruséneklés órák voltak; mi más is lehetett volna Kapolcson, mint a különféle műfajok, művészeti ágak kísérleti terepe, olvasztótégelye. Egyszerűen adta magát, hogy itt ennek kell lennie.

Közvetlen előzmények? Merthogy biztos volt valami Kapolcs 1.0 is.

Márta Pista ott csinálta meg a nyolcvanas évek közepén Támad a szél címmel az egyik, ha nem a legjobb lemezét, amihez Szkárosi Endre írta a szöveget. Mindenki, aki alkotótársként részt vett a lemez létrejöttében, később valamilyen szerepet játszott a későbbi rendezvényen, ötletadóként, szervezőként, vagy éppen fellépőként.

Galkó Balázst milyen szerep találta meg?

A szocreál ( a fiatalabb olvasók kedvéért szocialista realista) parafrázisaként Cili mama kocsmájában megcsináltam a ’kocsreált’, ahol aztán mindenféle performansz előadásnak helye volt. Emlékszem, a kocsma kerítésére ráfestettük a kor szokásos állami szlogenjének első felét: Éljen és virágozzék!, majd szép lassan kezdtünk belőle betűket eltüntetni. Így lett hamarosan Éljen és rágózzék!, és így tovább, a végtelenségig.

Mennyire volt nehéz a helyiekkel szót érteni? Nem ódzkodtak a városi, nadrágos emberektől?

A tolmácsolásnak forint a neve. Bevontuk őket a kezdeményezésbe, a szállásadás, a vendéglátás őket gyarapította, amúgy ez is inkább csak egy városi legenda: nem beszélünk mi más nyelven, a megértés valójában a jóindulat ösvényén érhető el.

A cikk folytatása itt elolvasható.