Fojtogatjuk a Balatont (24.hu)

A Balaton kiváló minőségének kulcsa a térség legkisebb területi egysége, amit két oldalról is támadunk. Ökológia és turizmus egyensúlya nélkül a rövid- és hosszútávú célok is mehetnek a kukába. De milyen is az „élő Balaton”? Erről kérdezte a 24.hu Dr. Zlinszky András biológust, MTA Ökológiai Kutatóközpont Balatoni Limnológiai Intézetének tudományos munkatársát.

Nyáron különleges figyelem irányul a magyar tengerre, idén is megelégedéssel nyugtáztuk: a víz minősége kiváló. Kell ennél több? Persze, hogy kell. Egy percre sem szabad megfeledkezni róla, hogy a Balaton a tavat és egészen tág környezetét magba foglaló élő egység, amelynek egészsége számtalan alkotóelemének állapotán, kölcsönhatásán múlik.

A víz minősége most remek, de a turisztikai beruházások a part beépítésétől a nádasok pusztításán keresztül a vízszint szabályozásáig pont ez ellen hatnak. Ha a Balatont – persze erősen kisarkított megfogalmazással – kikövezett medencének akarjuk használni, nem adjuk meg az élővilágnak a minimum feltételeket sem, azzal gyakorlatilag megöljük. Halott vízben pedig sem fürdőzni, sem horgászni, sem gyönyörködni nem lehet.

 

A nyílt vizet már megmentették

– A Balaton mint élő, ökológiai rendszer három nagy egységre bontható: a nyílt víz, a parti zóna és a közel hatezer négyzetkilométeres vízgyűjtő terület Őriszentpétertől a Bakony déli lejtőin keresztül a somogyi dombokig – vázolja a szakember.
A laikust ezekből nyilván a víz állapota érdekli leginkább, és a tudomány is ezt derítette fel a legmélyebben az 1980-as évek második felétől. Ekkorra ugyanis a vízgyűjtőn alkalmazott rengeteg műtrágya és a tisztítatlan szennyvíz beszivárgása miatt már krízishelyzetet okozott a zöld algák elképesztő burjánzása.

Ezek az egysejtű növények alkotják a vízi tápláléklánc alapját, jelenlétük elengedhetetlen, ám az emberi tevékenység miatt bejutó nitrogén és foszfor felborította az egyensúlyt: az algák mondhatni fojtogatni kezdték a tavat. A fény alig jutott a felszín alá, az élővilág megfogyatkozott, a túlélésért küzdött, miközben az emberek számára sem volt vonzó a Balaton zöld, zavaros vize.

A mezőgazdaságnak a rendszerváltáskor történt változásai és a szennyvízlevezető rendszer átépítése segítségével sikerült úrrá lenni a problémán, jelenleg azt mondhatjuk, hogy a nyílt víz 10 éve kiváló állapotban van, és a vízgyűjtőn sincs szükség komolyabb beavatkozásra.

 

Egy szalagnyi rész tisztítja a Balatont

A baj, méghozzá igen komoly baj az úgynevezett parti zónában van. Először is érdemes tisztázni, milyen területről beszélünk, hiszen jóval többről van szó, mint a víz és szárazföld találkozásához húzott vonalról.

A parti zóna határa a nyílt víz felé ott van, ahol a napfény még eléri a tó fenekét: pontról pontra és időről időre változik, logikusan a víz mélységével és aktuális állapotával, átláthatóságával van összefüggésben. A szárazföldön pedig addig tart, amíg a talajt még tartósan víz itatja át, ez sem állandó.

A parti zónában korlátlanul rendelkezésre áll a fény és a víz, emellett az iszapban legalább10-szer annyi a tápanyag, mint a nyílt vízoszlopban. Ezért burjánzik itt az élet, ez a legkomplexebb élőhelyek egyike, elképesztő a fajgazdagság.

Apró gerinctelenek, kétéltűek, halak népesítik be, ide járnak ívni a halak, itt lelnek menedékre az ivadékok, ebben a sávban fészkel rengeteg madár, illetve ide járnak táplálkozni a nyílt víz és a környező szárazföld növényevői és ragadozói is – mondja Zlinszky András.

Ez a nem is olyan keskeny sáv tehát természetes módon szalagként fut körbe a Balaton körül, itt a legaktívabb a tápanyag körforgása, akár úgy is fogalmazhatunk: a pezsgő élet ezen a parti sávon tisztítja meg a tavat. Kulcsfontosságú tagja pedig a nádas.

 

Beton között nincs élet

Itt következik történetünk szomorú része, a Balaton jelen és jövőbeli problémáinak forrása. Az egyik, miszerint a part több mint fele köztudottan ki van kövezve, a nádast kiirtották, az eddig részletezett parti sáv ökológiai értelemben radikálisan megváltozott. Természetes állapotában a tó déli partjának nagy része homokos fövennyel futna ki, ám mindenhol máshol növényzettel benőtt partot találnánk.

Nyilvánvalóan szükség van kompromisszumokra, de a mostani beépítettség már a természet által tolerálható mérték határán van, és a helyzet egyre rosszabb lesz: az újabb és újabb vízparti beruházások nagy része a nádasok – sokszor engedély nélküli – pusztításával jár együtt.

Az élőhelyekért tolongás alakul ki, a mesterséges part köveiről az ikrákat lemossa a hullámzás, sokkal kevesebb a táplálék és búvóhely, a tápanyag éltető körforgása leáll a „lebetonozott” tóparton. Persze senki nem költ luxusingatlanra, ha annak parti része „náddzsungelre” nyílik, de valamit valamiért: nád nélkül kiváló vízminőség sincs.

 

Engedni kell a tavat „mozogni”

A másik gond a vízszint szigorú szinten tartása. A jelenlegi szabályozás szerint az előírt 120 centiméteren öt százaléknyi ingadozás engedhető meg, ami esetünkben három centit jelent. Ettől még a gyakorlatban persze sokkal nagyobb eltérések is vannak és lesznek az időjárás függvényében, de ezen szűk korlátok között nyitják és csukják a Sió-csatorna zsilipeit – írja a 24.hu.