Berzsenyi Dániel (1761-1831) fontos alakja a magyar irodalmi Panteonnak, balatoni költeményei sajátos hangot képviselnek a tavi tájköltészetben. Klasszicista stíluselemekkel teli alkotásaiban közös, hogy mindegyik e vidék iránti lokálpatrióta elköteleződéséről szól, népszerűsítve ezáltal a 19. század első felében még sokak által csak kevésbé ismert tavi tájat, eseményeket, jellegzetességeket.
A 19. század kezdetén elsőként a niklai remete, a klasszikus formák nagy mestere, A Balaton címet viselő művét Matthisson (1761-1831) svájci német költőhöz írta, az 1800-as évek elején. Berzsenyi Dániel a német költő genfi tavat dicsőítő soraival szállt költői versenybe, s tárta fel a külhoni írótárs előtt a magyar tó szépségét. A klasszicizmus kellékeivel („Eratóval”, „Arkászokkal”, „Tellusszal”) teletűzdelt vers a Balatont, s tájékát az öröm, a dús búzakalászok, a nyájukat békésen legeltető pásztorok – tehát az ókori klasszikusok pásztorénekeinek hangját idézvén –, az idillikus boldogság földjeként festette le. Keszthely című költeménye hasonlóképpen aranyvilágról, bőségről tudósított, de e vers már nem az egész vidéknek, hanem egyetlen balatoni településnek, s egyik jeles képviselőjének, Festetics Györgynek állított emléket.
A cikk folytatása itt elolvasható.