Hogyan ünnepeltek régen? A veol.hu a Napló cikkeiből válogatott, melyekből kiderül, milyen volt a régi karácsonyi hangulat 1957 és 1989 között: a háborús emlékektől a gyermekkórház fenyőfáin át a műszakos ünnepig és a rendszerváltás előtti kérdésekig.

Fotó: Fortepan/Mészáros Zoltán
A Kádár-korszak karácsonyairól szóló Napló-cikkek nem csupán ünnepi beszámolók. Ezek az írások pontos lenyomatai annak, milyen volt a régi karácsonyi hangulat Veszprémben és a vármegyében, és hogyan próbált a társadalom megnyugvást találni egy bizonytalan, ideológiailag terhelt világban.
Régi karácsonyi hangulat a Napló hasábjain
1957-ben a karácsony még erősen a vészterhes közelmúlt árnyékában telt. A cikkek egyszerre beszélnek családi békéről és háborús emlékekről. Felidézik a pincékben töltött 1944-es ünnepet, majd az 1956 utáni romos üzleteket, amikor „a szülők gyermekeiknek nem tudtak ajándékot venni”. A karácsony ebben az évben már „szebb”, nyugodtabb, de a világpolitika – atomfegyverek, nagyhatalmi fenyegetések – még ott ül a családi asztalnál.
1958-ban a Napló a veszprémi gyermekkórházba látogat, ahol minden kórterembe fenyőfát állítanak. A gyerekek kívánságai egyszerűek: labda, baba, mesekönyv. Aztán megszólal egy kislány: „Azt kérem Télapótól, hogy meggyógyuljak.” Egy másik pedig ezt súgja: „Egy jó anyukát.” Az 1959-es írások már a „rendeződő életet” mutatják. Családok ülnek a feldíszített fenyőfa körül, a nagyszülők visszaemlékeznek a szegény évekre, az unokák pedig már természetesnek veszik a szaloncukrot és a gyertyafényt.
1962 karácsonyán a Napló már arról írt, hogy az ünnep legnagyobb ajándéka a béke lenne. A cikk szerint a világra boruló „atomcsend” sokak kívánságlistájának élén állt – ám ez az ajándék nem került a fenyőfa alá. 1966-ban pedig a lap azokat mutatta be, akik karácsony estéjén is dolgoztak. A riport a buszpályaudvaron indul, majd a vasútállomásra, az orvosi ügyeletre és a nyomdába vezet. Miközben a lakásokban gyertyák égnek, a város más pontjain cseng a telefon, forog a nyomdagép, betegekhez indul az orvos.
A hetvenes évek elején a Napló a karácsonyt mint hagyományt is vizsgálta. Honnan ered a karácsonyfa, pogány vagy keresztény szokás-e, mikor honosodott meg Magyarországon. A cikkek felsorolják a régi népszokásokat – kántálás, betlehemezés, regölés –, és azt is leírják: ezek egyre inkább kikopnak. 1978-ban arról olvashattunk, hogy a gyerekek számolják, „hányat kell még aludni karácsonyig”. A felnőttek is számolnak: ajándékot, élelmiszert, időt. A lap figyelmeztet: ne az utolsó pillanatban adjuk át az ajándékot, ne maradjon valaki a konyhában, miközben mások ünnepelnek.
1985-ben megjelenik az irónia. A szerző a műanyag díszekről, az „álkarácsonyi” hangulatról ír, és közben arról, hogy az ünnepek idején mennyien menekülnek a magány elől – akár kórházi ágyra is. A kérdés egyszerű, de kemény: mit ér az ünnepi díszlet, ha közben eltűnik az emberség? 1989 karácsonyán pedig elégia születik. Fenyőillat, csillagszóró, régi énekek jelennek meg a sorokban, miközben súlyos kérdések is felmerülnek: hányan tanulták meg valaha, mit jelent a karácsony? Hány nemzedék nőtt fel úgy, hogy a hitet és a hagyományt elhallgatták előlük?
Milyen volt a karácsony régen? Múltidéző sorozatunkból kiderül!
A teljes cikk (fotókkal) itt található.