A közelmúltban jelent meg egy nemrégiben elhunyt korszakos zseni, magyar örökséget továbbvivő építész Szűcs Endre építészetét bemutató kötet második, bővített kiadása. A Szűcs Bandi könyve című műből megismerhetjük ars poeticáját, történeteit gyerekkoráról és hozzáállását magyarságához, illetve az örökségünket, amely az épített világban is megmutatkozik.
Szűcs Endre alkotásai a Balaton-felvidéken sűrűsödnek, ahol főleg présházak és parasztházak, valamint kúriák felújítási, illetve revitalizálási terveit készítette el. De új házakat is épített, amelyek az ő kezei alatt a tájhoz illeszkedő, szívet melengető hajlékokká váltak. Elmondható, hogy házaival iskolát teremtett a Balaton-felvidéken, Szentbékkálla, Csopak, Dörgicse, Salföld, Szigliget, Köveskál, Hegymagas, Pécsely, Felsőörs, Aszófő, Kővágóörs és Füle településeken – írja a Magyar Nemzet.
Életútja elején, az egyetemi oktatás szinte szürreálisnak tetsző, Bauhaus-mániás tanárait hallgatva nem volt biztos benne, hogy valóban építész akar lenni. Ezeken a kezdeti nehézségeken – ahogy fogalmaz – egy bajuszos, kopaszodó, furcsán szigorú gyakorlatvezetője segítette át, aki már akkor varázslatos házakat tervezett. Ő volt Makovecz Imre. Innen datálható a két építészzseni barátsága, amely – ahogy Szűcs írja – „addig ismeretlen ablakokat nyitott meg a világra”, és a fiatal építészpalántát a műemlékvédelem felé fordította.
Szerette Kis-Magyarországot és szerette Nagy-Magyarországot. Csodálatos értékmentő munkát végzett a Gyimesekben, amit ő a könyvben egyszerűen csak a földi paradicsomnak nevez. Zakariás Attila sepsiszentgyörgyi építész barátjával megpályáztak egy ösztöndíjat a Magyar Tudományos Akadémiánál, aminek köszönhetően 1993 és 1996 között az egész gyimesi tájat bejárták, és mintegy száz épületről felméréseket és fotókat készítettek. Mint a mester fogalmaz: a rohamosan fogyó öreg házakat látva jutott eszünkbe, hogy ezeket nemcsak rajzolni és fényképezni kéne, hanem meg is lehetne menteni.
Mindez azért lehetséges, mert a gyimesi boronafalú faházakat szét lehet szedni, majd ugyanúgy össze is lehet rakni egy másik helyen. Így építettek fel az évek során egy mára 18 házból álló skanzent Gyimesközéplokon, amelybe csak a tájegységre jellemző házakat telepítettek.
A kötet végén írásokat találunk tanítványaitól, melyben leírják, ők hogyan látják mesterük munkásságát. Érezhető a szeretet, ami ezekből a sorokból árad. Szelíd és kedves emberként jellemzik, aki utálta a modernitást annak lélektelensége miatt. Határtalan volt a gyűjtőszenvedélye, így régi bútorokat, cserépkályhákat, szőtteseket halmozott fel az otthonában.