A Balaton és a Nagy-Berek (Fotó: Tuba Zoltán Fotó: Ancsin Gábor / Képszerkesztőség)
A Marcali-hát, valamint a Külső- és Belső-Somogy övezte Nagy-Berek a Balaton délnyugati partvidékéhez simul. Földtörténeti értelemben fiatal táj, hiszen a Balaton medencerendszere sem épp ősi vízgyűjtő. Ahhoz, hogy nagyobb vízfelületre leljünk, mindössze 15–17 ezer évet kell visszamennünk az időben, de az egységes víztükör létrejötte csak néhány ezer évvel ezelőttre tehető.
Leválasztva a tóról
A nagy tóra rácsodálkozó első szerencséseket hasonló Balaton-kép fogadta, mint amilyet a nem oly távoli múlt emberei a 19. század végéig láthattak (bár persze a vízszintingadozások és a változó klíma folyamatosan alakították a környezetet).
Az akkori és a mai tóalak között azonban volt egy jókora különbség! A legszembetűnőbb eltérés a főként a déli területekbe beöblösödő mocsaras-vizenyős területek – a berkek – sokasága. A maradványában ma Nagy-Bereknek nevezett rész közülük is az egyik legnagyobb volt, teljes kiterjedése a mai Balatonszemestől Balatonkeresztúrig húzódott, dél felé pedig egészen Marcali vonaláig is elért.
A Nagy-Berek kialakulásában oroszlánrészt vállaltak az erős, északias szelek, amelyek a Tapolcai-medence felől vadul csapnak le a térségre. A kialakult egységes víztest szél által felkorbácsolt hullámzása a déli part mentén, azzal párhuzamosan futó hordaléksáncokat, turzássávokat hozott létre.
Bárki megtapasztalhatja ezt ma is: ha a déli partról kiindulva észak felé lábalunk a vízbe, egy kisebb vízmélyülés után elkezd csökkenni a mélység, majd ismét mélyebb lesz a víz. A legmagasabbra épülő homokhátak – vízfelszín fölé érő rekesztőturzásként – leválasztották a Nagy-Bereket a tóról, és egy hosszanti, ma már beépült vonulatot hoztak létre, melyet a helyi népnyelv nemes egyszerűséggel „Köskönynek” nevezett el. Mögötte egy hatalmas, jórészt háborítatlan vadvízi élettér alakult ki – és maradt fenn a 19. század derekáig.
Az afoldgomb.hu cikke itt olvasható.
