A fürge gyíkot választotta az év hüllőjének 2026-ban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya. Az év madarának pedig a „rigóüllőt” használó énekes rigót választották.
A fürge gyík egyike a klímaváltozás veszteseinek. Az élőhelyét adó üde, nedves rétek és hegyi kaszálók a csapadék hiánya és a melegedő hőmérséklet következtében kiszáradnak, megváltoznak, mindez több szempontból rosszul érinti ezt a szép gyíkfajt. A fürge gyík életmódja és egyéb érdekességek mellett 2026-ban ezekről a negatív hatásokról is szó lesz az „Év hüllője” programban.
A fürge gyík (Lacerta agilis Linneaus, 1758) egyike a Magyarországon előforduló 5, úgynevezett nyakörvösgyík-félének (Lacertidae-család). Méretben a közepesek közé tartozik, kisebb, mint a zöld gyík, de nagyobb, mint a homoki gyík. Teljes hossza 20-23 cm, ennek jóval több, mint a felét a farok teszik ki. Feje vaskos, orra tompa. Lábai viszonylag kurták. Színezete és mintázata nagyon változatos, de egy alapmotívumot többnyire követ. A hím háta szürkésbarna, amelynek közepén hosszanti sötét sáv húzódik. A sötét sávot még sötétebb foltok tarkíthatják. Oldala élénkzöld, nagy, néha feltűnő, felszakadozott, világos közepű sötét foltokkal. A fej felül ugyancsak barna, míg oldalt élénkzöld. Hasa zöld, fekete pettyekkel. A nőstény színezetében a barna dominál. Háta hasonló a híméhez, de oldala általában világosbarna vagy bézsszínű, fehéres vagy vajsárga közepű sötét foltokkal. Torka és hasa törtfehér vagy sárga. Olykor azonban a nőstény oldala is lehet zöldes vagy sárgás. Mindkét nemnél előfordul egy úgynevezett vörös hátú változat, melyeknél a hát egyöntetű téglavörös (hímek) vagy vörösesbarna (nőstények). A frissen kelt fürge gyíkok barna színűek, hátukon olykor már látszik a hosszanti sötét csík, és oldalukon ott sorakoznak a kis vajsárga foltok. A fürge gyíkot nehéz más gyíkokkal összetéveszteni. Néha a tarka mintázatú nőstény zöld gyíkot szokták fürge gyíknak nézni. A fiatal fürge gyíkok viszont hasonlítanak a fiatal zöld gyíkokra, ez utóbbiak oldalán azonban nincsenek vajsárga foltok.
Hazánkban általánosan elterjedt. Kedveli az üde réteket, főként tavak, vízfolyások mentén. Az alföldi vízjárta gyepeken ugyancsak gyakori. Megtalálható nedves erdőszegélyeken, de hegyvidéki kaszálókon, erdei tisztásokon is. A Balkánon 2000 méterig is felhatol. A legfrissebb megfigyelések azonban arra utalnak, hogy hazánkban számuk csökken az üde rétek szárazodásával, ahol helyüket a zöld gyík veszi át.
A téli hibernációból március végén bújik elő. Párzása áprilisban, májusban történik. Ebben az időszakban a hímek színezete különösen élénk. A színek egymásnak és a nőstényeknek is szólnak, és az ok, hogy felül nem olyan színesek, az lehet, hogy így a ragadozók nem látják a csak egymásnak szóló jelzéseket. A hímek harcolnak egymással, amely ütközetet néha egyikük vagy mindkettejük farka is bánhatja. A nőstény tavasz végén, nyár elején fűcsomók alá rakja 5–12 pergamenes héjú tojását. A kis gyíkok július végén és augusztus első felében kelnek ki. Nappali életmódot folytat, az éjszakát földalatti üregekben vagy fatörzsek alatt tölti. Egész nap aktív, de a forró, aszályos napokon aktivitása a hűvösebb órákra korlátozódik. A felnőtt egyedek már szeptember közepén visszahúzódnak téli pihenőjükre, a fiatalok még október közepén, végén is aktívak lehetnek.
Az emberi tevékenységhez köthető legfontosabb veszélyeztető tényezők az élőhelyeinek leromlása, a gyepek intenzív művelése, valamint a klímaváltozás és az elhibázott vízgazdálkodás nyomán kialakuló szárazodás. Élőhelyein a gyepeket éppen a beköszöntő nyári forró, száraz időjárás előtt kaszálják rövidre. Fűborítás hiányában a gyíkok nem tudják testhőmérsékletüket szabályozni, és a ragadozók elől sem képesek elbújni. Ilyenkor táplálékállataik is eltűnnek a gyepekről. Az állandósuló, sőt fokozódó nyári aszályok miatt az ilyen gyepek regenerációja nem is várható szeptember közepe előtt. Sok helyen probléma a záródó cserjeszint és az özönnövények terjedése is. A hegyvidéki populációk esetén új keletű probléma a kerékpárutakként is használt erdészeti utakon bekövetkező kerékpár általi gázolások növekvő száma, ugyanis a gyíkok gyakran ülnek ki ezekre az utakra napozni, és ekkor történik a gázolás. A fürge gyík védelmében elsődleges feladat az élőhelyeinek megőrzése vagy rekonstrukciója. Síkvidéki élőhelyein a vízvisszatartás különösen fontos az üde rétek fenntartásához. A fürge gyík hazánk egyik leggyakoribb, színpompás gyíkja, de ha az orrunk előtt zajló környezeti változásoknak nem tudunk gátat szabni, hamarosan a legritkábbak közé fog tartozni. Magyarországon 1974 óta védett, pénzben kifejezett értéke 25 000 Ft.

A „rigóüllőt” használó énekes rigó az Év madara
A fekete rigónál kisebb, a hím és a tojó egyforma: felül olívbarna színezetűek, fehéres torokkal, a begy, a mell és a testoldalak sárgásfehér alapon barna foltokkal csíkozott. A szárny és a farok tollai sötét olajbarnák, a repülés közben láthatóvá váló alsó szárnyfedők sárgásak. A fészekből kirepült fiatalok megjelenése az öreg madarakhoz hasonló, kivéve, hogy a szárny fedőtollainak végén feltűnő sárga „rigófoltok” láthatók.
A faj egyik legjellegzetesebb tulajdonsága a hímek európai viszonylatban is az egyik legszebbnek számító éneke. Ezt az is jelzi, hogy a magyar mellett például az angol (Song Trush) és a német (Singdrossel) neve is énekes rigó.
Eurázsiában őshonos, de a korai európai bevándorlókkal a faj eljutott Ausztráliába és Új-Zélandra is. Magyarországon általánosan elterjedt, a fekete rigó után a második leggyakoribb rigófajunk.
Eredeti élőhelyét a dús aljnövényzetű lomb- és elegyes, valamint a fenyőerdők jelentik. Elsősorban Nyugat-Európában, de az elmúlt néhány évtizedben már Magyarországon is elkezdődött a faj településekre költözése, így mind gyakrabban találkozhatunk velük a kertekben és parkokban is.
A fekete rigóhoz hasonlóan gerincteleneket, földigilisztát és ízeltlábúakat, köztük sok hernyót is fogyaszt. Nedvesebb mikroklímájú élőhelyein táplálékának jelentős részét alkotják a csigák, a házas fajokat gyakran ugyanazon a kemény felületen, többnyire kövön töri fel – ennek neve „rigóüllő”. Nyáron és ősszel sok bogyót fogyaszt és a fiókák etetéséhez is használja ezt a táplálékot.
Évente kétszer is költ. Száraz növényi szálakból, apró gallyacskákból álló, klasszikus, csésze alakú fészkét fák ágainak törzshöz közeli részére és bokrokba is építi. Mivel fészekhelyigénye is megegyezik a fekete rigóéval, előfordul, hogy ugyanazon a fán vagy bokorban egymáshoz közel, egyszerre fészkel a két faj.
Az elterjedési területe legdélebbi állományait kivéve vonuló, a telet Dél-Európában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten töltik. A településen élők közül főként Nyugat-Európában, de már Magyarországon is egyre inkább jellemző az áttelelés. Az énekes rigó világ-, európai, és 342 000-357 000 párra becsült magyarországi állománya is stabil-növekvő tendenciát mutat.
Hazai viszonylatban a költési időszakban végzett fa- és bokroskivágás az énekes rigót is érintheti. E rossz gyakorlat kapcsán az MME 2014 óta folytat évi két-három alkalommal média- és közösségimédia-kampányt a fenti honlapoldalunkra hivatkozva kiadott sajtóközleményekkel és riportokkal, Facebook-posztokkal.
Települési szinten további negatív hatásként jelentkezik a sűrű, nagyobb kiterjedésű bokrok, bokrosok és a fészket még röpképtelenül elhagyó fiókáknak menedéket biztosító dús aljnövényzet(foltok) hiánya.

Amit az Év élőhelyéről tudni lehet
Az Élőhelyvédelmi Szakosztály által hagyományteremtő jelleggel meghirdetett Év élőhelye programmal szeretnék évről évre egy-egy élőhelytípust közelebb hozni az emberekhez, bemutatni szépségüket, jelentőségüket, élővilágukat, megvizsgálni az adott helyek állapotjavításának lehetőségeit és el is végezni ilyen beavatkozásokat.
Hazánk területén nem egyforma sűrűségben találunk fáslegelőket. Híresen szépek díszítik az Alföld hajdan vízjárta tájait (Túristvándi, Eperjeske, Tiszabecs, Tiszaigar), a megmaradt dél-alföldi pusztákat (Bélmegyer), Tolnát (Bogyiszló), Baranyát (Csokonyavisonta). Viszonylag gyakoriak a középhegységeinkben, a Zempléntől egészen a Bakonyig. Egyes országrészekben (Szatmár-Bereg, Őrség, Balaton-felvidék) tájképalkotók.
A fáslegelő (így egybeírva) olyan őshonos fákkal tarkított gyepterület, ahol a fák egymástól távolabb helyezkednek el, ezáltal koronájuk terebélyes, alattuk pedig a jószág legelése nyomán nincs cserjeszint vagy sűrű újulat. A legeltetéses állattartás hiányában olyan szukcessziós folyamatok indulnak el, melyek már középtávon fenyegetik az idős faóriásokat. Ezek a fák évszázadok óta versenytársak nélkül növekedtek, ágrendszerük ehhez a térálláshoz alkalmazkodott. A hirtelen felnövő egyéb fák képesek „megfojtani” őket azáltal, hogy az oldalágak fotoszintetizáló felületét árnyékba borítják.
Ahány tájegység, annyiféle karakter jellemzi őket: más fafajok alkotják, más erdőtípusból alakultak ki, más jószág hűsöl alattuk, illetve más élőlények otthonai. Az elmúlt korok pásztorai nagyon becsülték a nyári kánikulában hűs árnyékot, ősszel vadgyümölcsöt vagy a jószágnak takarmányt adó vén fákat, ezeket tudatosan kímélték, vigyáztak rájuk. Az ősi tisztelet maradványai még ma is érezhetőek; az öreg fáslegelők famatuzsálemei sokszor félig korhadtan, csúcsszáradtan is a helyükön maradnak.
Ez ökológiai szempontból is fontos, a fák számos védett állatfajunk számára nyújtanak menedéket. Az odvasodó fákban az ilyen üregeket kedvelő emlősök (pl. denevérek, pelék) mellett a madarak is örömmel megtelepszenek. Tipikus fészkelő a saját fészekodú készítésére képtelen, táplálkozáskor nyílt gyepeket igénylő harkályunk, a nyaktekercs.
Egy sor elcserjésedett, lassú pusztulásra ítélt fáslegelő újult meg a tulajdonosok, gazdálkodók elszántsága, céltudatossága eredményeként, vált ismét élő, a hagyományokat és a gazdag élővilágot egyszerre őrző kultúrtájjá a Balaton környékén, a Dunántúli-középhegységben, a Tisza árterében. Vannak „kamaszkorú”, néhány évtizedes fáslegelők, ezek is nagyon fontosak, hiszen minden kétszáz éves fa magoncként kezdi

Forrás és fotók: Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület honlapja.