A doni áttörés áldozataira emlékeztek Keszthelyen (TV Keszthely)

A Don-kanyarban elhunytakra emlékeztek a hétvégén Keszthelyen. Nyolcvan esztendővel ezelőtt zajlott a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, ami ellen Zala vármegyéből is több hadosztály is részt vett a harcokban. A 2. magyar hadsereg összvesztesége több, mint százezer katona volt a háborúban.

Ezek az eredeti felvételek 1942-43 telén, az akkori Szovjetunió területén, a Don-kanyarban készültek. A Magyar Királyi Honvédség hadrendben nem szereplő alakulata szövetségesként, Berlin kérésére vett részt a második világháború harcaiban. Csak a doni katasztrófában több tízezer magyar katona vesztette életét – írja a TV Keszthely.

Rájuk emlékeztek meg vasárnap délelőtt. A Magyarok Nagyasszonya Plébániatemplomban engesztelő szentmisén vettek részt a hívek, majd a templomkertben folytatódott a múltidézés. A megjelentek között olyan is volt, aki családtagja révén érintett a nyolcvan esztendővel ezelőtti események szörnyűségeiben. Szirmai János nyugállományú alezredes így fogalmazott:

„Az apukám és az apósom is ott volt a Don-kanyarban. Hál’ Istennek, mind a kettő hazatért, ugyan apukám megsebesülve. Ez a magyar történelem egy nagy csapása, ahogy az előadó említette, összehasonlítva a Moháccsal, a Muhival, súlyos veszteség volt az ország számára. Katonaként ezt meg nekem főleg nehéz elviselni.”

A Csány-Szendrey Általános Iskola Belvárosi Tagiskolájának igazgatója, Mózs Krisztián beszédében kiemelte: Magyar katona olyan nehéz és mostoha körülmények között sohasem harcolt, mint a magyar királyi második honvéd hadsereg katonái nyolcvan évvel ezelőtt Voronyezstől délre, a Don folyó mentén.

„A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült, a hiányos táplálkozás és fűtés tömeges megbetegedésekhez vezetett. A mínusz 30, mínusz 40 fokos hideg és a felszerelésbeli hiányosságok harccselekmények nélkül is súlyos veszteségeket okoztak. 1943. január 12.-e között az oroszok áttörték a doni magyar arcvonalat.”

A megemlékezés végén megkoszorúzták a világháború áldozatainak emlékművét. Az alkotás huszonkettő esztendeje hirdeti, hogy az utókor nem feledkezik meg azokról a hősökről, akik soha nem tértek haza; holtan maradtak ott a hófödte távoli csatatereken.

Gyenesdiás nagyközségben is megemlékeztek a doni katasztrófa áldozatairól. A település több egykori lakója is feláldozta életét a távoli harcmezőkön. A tiszteletükre állított emlékműnél minden évben lerója tiszteletét az utókor.

A gyenesdiáson született Tánczos Lászlóné Marika néni édesapjának két fiatal, még nem is hadköteles öccse is odaveszett a rendkívüli hidegben. Így fogalmazott:

„Elvitték őket, és sohase tudták, hogy hova. Nem tudtak utánuk se menni. Érdeklődtek nagyon sokat, és soha nem tudták, hogy hova vesztek oda. Soha nem üzentek, semmi hír róluk nem volt soha. Amikor születtek az édesapámnak a gyerekei, akkor az egyik Papp János lett, a másik meg Papp Lajos, és így őrizzük az emléküket.”

A megemlékezés szónoka, Tar Ferenc történész a beszédében számokkal támasztotta alá, milyen óriási veszteség érte hazánkat a világégések során.

„A II. világháború idején az ország területe a mostaninál is jóval nagyobb és népesebb volt. Az akkori 14,5 milliós népességnek a 6,2 százaléka pusztult el a háborúban. Ez körülbelül 900 ezer embert jelentett.”

Tar Ferenc kitért arra is, hogy a második világháború után jobbára az elesett szovjet katonáknak állítottak emléket. Hozzátette: évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a magyar katonák is megkapják a méltó tisztességet az utókortól. A gyenesdiási Községháza előtti hősi emlékmű megkoszorúzásával a település vezetése, lakossága is kifejezte tiszteletét a nyolcvan esztendővel ezelőtt elhunyt hősök emléke előtt.