„A Balatonnál készítünk bort, mégis többet adok el Japánban, mint Magyarországon” (telex.hu)

Aranyhídnak nevezi a balatoni népnyelv azt a giccsbe hajlóan szép optikai jelenséget, amikor a tó vízfelülete visszaveri a lenyugvó nap sugarait. Különösen megkapó látvány ez, ha az ember egy kilátóból vagy dombtetőről tekint le, és ilyenkor aranyfényben fürdik a táj. Az a táj, ami olyan radikális átalakuláson megy keresztül az utóbbi évtizedekben, mint legutóbb a szocializmus idején, amikor a tömeges üdültetés építményeivel szórták meg a régiót az elvtársak. Az aranyhíd sem tudja feledtetni, hogy ha az ember lenéz a csopaki, tihanyi, tagyoni, ábrahámhegyi, badacsonyi vagy vonyarcvashegyi dombokról, hegyekről, akkor egyre több, nyaralóvá alakított présházat, feszített víztükrű, papíron tűzivíztározónak eladott úszómedencét, harsogóan zöld, öntözött gyepet, térkővel borított teraszokat, tájidegen lakótelepeket lát- írja a telex.hu.

A Balaton-felvidéki kultúrtáj alapja maga a szőlőterület, a dűlő, a katonás rendben sorakozó tőkék, amik a Római Birodalom óta beborítják a déli fekvésű lejtők jelentős részét. Ahogy Laposa József badacsonyi kertészmérnök, regionális és településtervező a 24.hu-nak pár éve felidézte: „A Balaton-vidéki szőlőhegyekben a szőlőművelés fenntartása, támogatása, a tevékeny pihenés és a bortermelés egymást gazdagító kapcsolatának megteremtése a cél.” Azonban több, egymást gerjesztő folyamat ahhoz vezetett, hogy az ország borvidékein szinte egyedülálló módon olyan helyzet alakult ki, ami egyre nehezebbé teszi a szőlészkedést-borászkodást.

A fő ok természetesen a Balaton borrégió elhelyezkedése. A Balaton a 19. század végétől, több lépcsőben üdülőterületté vált. Kezdetben még csak a kivételezettek, majd a polgárság, a hatvanas évektől pedig a proletariátus is pihenhetett már itt. Ez nagyfokú urbanizációt hozott magával, a déli part Balatonvilágostól Balatonkeresztúrig végig beépült, és az északi parton is virágzó üdülőtelepek nőttek ki az egykor apró falvakból, amikben a Balatont legfeljebb a tehenek megfürösztésére használták. A rendszerváltás után, a piacgazdaság beköszöntével még jobban felértékelődött a tó környéke, főleg a Covid-járvány előtti hazai turisztikai bumm, majd a karanténidőszak kollektív természetbe vágyódása idején. Az ingatlanárak kegyetlenül elszálltak a tóparti településeken. Ez a hullám még a tótól távolabbi településeken is felverte mindenféle ingatlan árát, legyen szó akár csak egy épület nélküli, pár hektáros szőlőről is.

Ebben a speciális környezetben kellett a tömegtermelésről a minőségi borkészítésre áttérniük a pincészeteknek. Manapság világszerte egyre csökken a borfogyasztás, ráadásul a magyar bor még mindig alig exportképes. De ezeken felül a Balatonnál külön gond az is, hogy az irtózatosra nőtt négyzetméterárak miatt egy balatoni borász racionális, piaci alapon nem tud balatoni szőlőterületeket venni. Sok borász a negatív hatások kiküszöbölésére összeköti tevékenységét vendéglátással, éttermet nyit, borbisztrót csinál, rendezvényeket, fesztivált szervez a területén, miközben szó szerint küzd az elemekkel, az éghajlat forróságot, aszályt, hirtelen lezúduló csapadékot és kórokozókat hozó felmelegedésével.

Arról, hogy mennyire speciális helyzetben vannak a Balaton-felvidék borászai, hat pincészet hét borászát tudtuk megkérdezni. Ők a skála egészen különböző fokain állnak méret, kapacitás, exportképesség és ökológiai minősítés szempontjából.

Átalakuló borrégió
Eltűnő német turisták, átalakuló zimmerferi-mentalitás, átállás a tervgazdaságokról a családi gazdaságokra, a szőlőtermesztés felhagyása. Ilyen válaszokat kaptunk, amikor körbekérdeztük, ki mit látott a rendszerváltás után, miként alakult át a borrégió. Aki élt akkor, vagy fiatalabb, de látott Ötvös Csöpi-filmet, annak lehet képe a szocializmus időszakának Balatonjáról. Ezt alátámasztotta több megkérdezett borász is: a cél minél több bor megtermelése volt, amit hektószámra szállítottak a szállodákba, éttermekbe, csárdákba és hörpintőkbe. A nyugatnémet turisták mellett a helyi melósnak is bőven jutott az olcsó, jobb esetben legalább közepes minőségű nedűből.

Ahogy a magyar gazdaság szerkezete, úgy a borászat világa is alaposan átalakult a rendszerváltással. Az addig zömmel a téesz kezelésében lévő szőlőket elkezdték az élelmesebb gazdálkodók felvásárolni – akár kárpótlási jeggyel. Több borász törekedett a még a szövetkezetesítéskor a téeszekbe került, egykori családi tulajdonú földek, szőlők újbóli megszerzésére, helyreállítására.

A Dobosi család 1721-ig vezeti vissza magát a Zánkától északra nyúló Nivegy-völgyben, a címkéiken is ezért található meg ez a dátum. Mindig is borászkodó vidék volt ez, egy család általában ellátott egy-két vendéglőt, kocsmát borral, abból élt. Dobosi Győző apja a nyolcvanas évek végén lépett ki a helyi téeszből, majd kezdett bele saját szakállára a borászkodásba. Helyre akarta állítani a családi birtokot, és a rossz minőségű borok „tömegtermelésébe, úgy érezte, hogy belefáradt”. Ma már a fiai viszik a borászatot, 30 hektár szőlőt művelnek, amiből 25 saját tulajdon, a maradékot bérlik. A helyiektől is vásárolnak fel szőlőt, már ha tanúsítják, hogy bioművelés alatt áll a földjük. Velük megállapodnak ötéves távlatokban, és az átlagosnál magasabb áron vásárolják fel a termést. A Dobosi Pincészet alapfajtája az olaszrizling, de juhfarkot, kéknyelűt, kékfrankost és pár nemzetközi fajtát is termesztenek, mint a rajnai rizling vagy a sauvignon blanc.

„Ami az előnyünk, az a hátrányunk volt. Tehát hogy a Balatonra jöttek a német turisták, és mindent megettek, megittak” – mesélte Dobosi Győző a rendszerváltás előtti időszakról. A turisták kiszolgálása miatt mindenki a mennyiségre ment, „ebből alakult ki a turizmusban is ez a zimmerferi, két hónap alatt kellett megkeresni a pénzt”. Eközben a kétezres évekig az dominált szerinte, hogy a nyugati dolgok jók, a keletiek – így a magyarok – rosszak. Így volt ez a magyar szőlőfajtákkal is. Szerinte Szeremley Huba hozta be a gondolkodásba, hogy nézzük már meg, milyen magyar fajtákkal lehetne valamit kezdeni.

Huszonkét kilométerrel odébb, Balatonfüred peremén található a Gyukli Pince. Nagyjából 40 éve alapította a borászatot Gyukli Krisztián apja, csak saját szőlőt dolgoznak fel, nem vásárolnak más gazdától. A szőlőfajtáik zöme „olyan alternatív szőlőfajta, amelyeket Magyarországra én hoztam be elsőként”. Termesztenek olaszrizlinget, kékfrankost és sauvignon blanc-t, de „olyan, gombás betegségeknek ellenálló, úgynevezett rezisztens fajtákkal is dolgozunk”, mint a solaris, a muscaris, a hibernal és a Füred gyöngye. Ezek állami elismertetését Gyukli Krisztián vitte végig. A borász tudományos érdeklődése a szőlészet iránt szembetűnő, amit azzal magyaráz, hogy tíz évig dolgozott Németországban, egy freiburgi kutatóintézetben. „Mi egy pici, 5 hektáros borászat vagyunk, nagyjából 20-25 ezer palackos éves átlaggal, és ezt el is adjuk” – mondta.

Gyukli Krisztián saját családi emlékeivel érzékeltette, hogy ment a borbiznisz annak idején. Gyerekként a strand helyett „dohos pincében szűrtük műanyag kannákba a bort”, zömmel rizlinget, de volt édes vörösboruk is, hiszen erre volt kereslet. „Barkasszal vittük ezerliter-számra a bort a kocsmákba, és akkor ezzel lehetett három gyereket felnevelni, ezzel lehetett egy családnak az egzisztenciát megteremteni” – emlékezett vissza az időszakra, amikor az adminisztrációs teher is jóval enyhébb volt.

Gyukli Krisztián hozzátette még, a rendszerváltás utáni szemléletváltás része volt, hogy elindultak a borászati konferenciák, rendezvények, borfesztiválok. „Most már eljutottunk oda, hogy német ólomkristály, csiszolt pohárból kóstoljuk a különböző dűlők, évjáratok, fajtaszelekciók, házasítások terméseit.”

A Balatonnál a Covid sem mérsékelte az ingatlanok iránti keresletet, hiszen aki megtehette, arra jutott, a következő járványt inkább vészeli át egy faluban vagy egy külterületi házban, mint egy pesti lakásba zárva. Az ingatlanár-robbanás elérte a parttól távolabbi településeket, a külterületeket és az akár épület nélküli, mezőgazdasági területeket is.

A teljes cikk itt elolvasható.