Lidércfényt árasztó kecskenyájak, tűzszemű ökrök és egymást aprító óriások alakították a tó sorsát a mítoszok szerint.
A népi hiedelmek, legendák egyik legfőbb jellemzője, hogy – írott források híján – folyamatosan változnak, és a mindenkori ízléshez igazodnak. Nincsen ez másképpen a magyar tenger, a Balaton születését mesélő regék esetében sem, melyek már az elmúlt száz évben is sokat szelídültek. Már az 1916-ban, Relkovic Davorka által a Magyar Néprajzi Társaság, Ethnographia című lapjában lejegyzett verziók is bőven a 18 éven felüli kategóriába esnének napjainkban. Legyen szó ugyanis a tó vagy a kecskekörmök keletkezéséről, az eredeti hiedelmekben túltengett a halál és a kísértetjárás.
Abban az időszakban a tó keletkezése kapcsán két legenda keringett közszájon, és a szelídebb verzióban gyermekek hozták létre a Balatont. Persze nem akármilyen gyerekek voltak ezek, hanem a Bakonyban élő óriások „purdéi”. Történt egyszer ugyanis, hogy az említett óriás férfiak valamin csúnyán hajbakaptak, és jól látható volt, hogy az ellentét nem fog megállni a verbális bántalmazás szintjén. Mire az asszonyok összekapkodták a csemetéket, hogy békésebb helyre vigyék őket játszani, már előkerültek a furkós botok is. Végül a perpatvar annyira élesre sikeredett, hogy egyetlen férfi sem élte azt túl – vagy közben vagy utána – belehalt a sérüléseibe. Az asszonyok ezt látva úgy döntöttek, hogy bánatukban elhagyják a Bakonyt, és más vidékre vándorolnak a gyerkőcökkel. Emlékül nem maradt utánuk más, csak a gyerekek által épített homokvárak és a gödör, melyből az építőanyagot ásták ki (és mely időközben megtelt vízzel). Nem nehéz kitalálni, hogy utóbbi a Balaton, míg előbbiek a partján álló hegyek. Az óriások pedig ma is kísértenek a víz alatt, és haragjuk korbácsolja fel időnként a tó vizét.
Nem egy szívderítő történet, de a másik magyarázat sem sokkal szalonképesebb. Eszerint ugyanis egy kecskepásztor legeltette a nyáját egy csodás, dús fűvel borított völgyben valamikor a messzi-messzi múltban. A kecskék persze szokásosan szanaszéjjel futottak, és bár a legtöbbet sikerült összeterelni, egy állat igen messzire került. A pásztor már ettől is felettébb dühös volt, ám igazán csak akkor gurult be, amikor futás közben keresztül esett egy kövön. A feszült pásztor ekkor gondolkodás nélkül felkapta a követ, hogy az állathoz vágja, ám ezzel óriási hibát követett el. A kő alatt raboskodott ugyanis egy gonosz vízitündér, aki így kiszabadulva kieresztette a mélyben lévő vizet, mely azonnal elöntött a teljes völgyet. A vízbe veszett állatok – milyen meglepő – ma is kísértenek a tavon, és éjszaka, viharos időben a víz tetején vonulnak, miközben fejük és szakálluk lidércfényben tündököl. A kegyetlenkedő pásztor pedig büntetésként az örökkévalóságig hajtja őket a nagy vízen át.
Szintén a mainál lényegesen horrorisztikusabb verzióban létezett a tihanyi kecskekörmök legendája is 100 évvel ezelőtt, melyről így ír a Tóretró-blog szerzője.