“Nincs méltón használva a vidéki táj” – interjú a káptalantóti piac alapítójával (egy.hu)

Harmathy Ildikó nevét sokan ismerik a Balaton-felvidék szerelmesei közül. A káptalantóti Liliomkert piac tulajdonosa, aki „nomen est omen”, Veszprémben a Piac tér 1. szám alatt nőtt fel, rákkutató biológus hivatásából váltott egy látszólag jóval hétköznapibb életre, melynek főszereplői egy mára közismertté váló termelői piac és az itt áruba bocsátott vegyszermentes, minőségi élelmiszerek. Az egy.hu készített vele interjút.

Honnan jött ez a szép név: Liliomkert?

Két év gondolkodás után döntöttem a liliom mellett. Méltóságot tükröz, jelképe a tisztaságnak, az ártatlanságnak, a fehér liliom Mária virága – a nagyanyám is Mária volt –, és az Anjou dinasztia virága is egyben.

Eredeti szakmája rákkutató biokémikus, mégis hogyan terelődött ennyire másfelé az élete?

Azt gondoltam anno, hogy majd negyven év szorgalmas kutatás után, kapok egy Nobel-díjat. De aztán hamar kiderült, hogy a konferenciákra való szaladgálás, a szponzorációs pénzek gyűjtése és a folyton váltakozó kutatási témák nagyon nem valók nekem.

Egyébként is az ember gyorsan rájön arra, hogy a rákbetegséget nem kutatni kell, hanem megelőzni.
Harminc éve még az látszott, hogy a táplálkozásnak kiemelt jelentősége van. 1986-ban hagytam ott a kutatást, és nyitottunk egy panziót, amelynek kertjében bio-gazdálkodást kezdtem folytatni.

 

A „bio”, mint fogalom még nagyon gyerekcipőben járt ekkor, ugye?

Még abban sem! Egyszerűen ott volt másfél tonna bio sárgarépám, és senkinek nem tudtam eladni. Viszont, tartósítási kísérleteket végeztem, amiből lett egy tartósított zöldségtermék, melyet eladtam a nagykőrösi konzervgyárnak, és odamentem akkoriban a gyártást felügyelni.

 

Mikor jutott arra az elhatározásra, hogy szervez egy piacot?

Erre a kérdésre egy régi történettel kezdem a választ: anno, a kétezres évek elején a dísznövény-kereskedésünkben, hétvégén rendszeresen én árusítottam. Délutánonként mindig benézett hozzám Viki, aki kecskesajtot készített otthon, amit a salföldi majorban szeretett volna eladni, de az esetek nagy százalékában estére sem sikerült, mert az osztálykiránduló diákok nem éppen az ő célközönsége voltak. Faggattam, kérdeztem, mi lehetne a megoldás: „Te Viktória, mégis hol árulhatnád a sajtodat legálisan?” „Hát egy piacon!” – hangzott a válasz. Mondom neki, itt van az áruda mellett ez az akácliget, ezt az Isten is piacnak teremtette! Aztán másfél évig érlelgettem a gondolatot, mire ki mertem hangosan mondani: „Apukám, piacot nyitunk és kész!” Az egész család kitörő örömmel fogadta a bejelentésemet.

És, hogy miért fontos ügy a piac? Azért mert Viktória, ezelőtt úgy volt kénytelen működni, hogy össze-vissza hordta mindenhová a sajtjait vagy vásárlókat fogadott magánál, így nem volt ideje másra. Ma már ezerszer egyszerűbb, hogy vasárnap megérkezik a piacra fél tízkor, és tizenegyre el van adva az összes sajtja. A vevőnek is egyszerűbb, hiszen heti egyszer, egy időben, egy helyen mindent megtalál.

 

Amikor a rákkutatásról beszélt, azt mondta, hogy nem a gyógyítás, hanem a megelőzés számít, például a minőségi élelmiszerek fogyasztása. Mennyiben járult hozzá ez a szemlélet a Liliomkert megnyitásához 2007-ben?

Sokban. Annak idején, amikor a Káli-medencében ücsörögtem a dísznövénykereskedésben, folyton facsarodott a szívem, hogy nincs méltón használva a mai vidéki táj. 1986-ban mi el is költöztünk Kapolcs és Monostorapáti közé, ott voltunk a Művészetek Völgye születésénél is, és azóta is folyton megszakad a szívem. Akkoriban a fővárosból jövők is csináltak veteményest, kvázi rivalizáltak a helyiekkel, hogy kinek szebb a kertje. Ez 2007-re teljesen eltűnt. Mint ahogy eltűnt a háztáji is, mint olyan, veteményessel: szőlővel, krumplival, gyümölcsökkel együtt. A rendszerváltás után megérkeztek a nagyáruházak, a multik, akik áron alul adták a permetezett zöldséget, például hét forintért a káposztát. Elértéktelenedett a háztáji élelem, és azóta is parlagon hever a táj, nem ontja a kincseket, melyek ott lakoznak benne.

 

Sokat változott a világ. Ma már az élelmiszerek egyharmada kárba vész. Az ön életébe mi hozta be az ételek iránti szenvedélyt?

Gyerekkoromból ered. Volt egy balatonfüredi nagyanyám, akivel minden szabadidőnket együtt töltöttük, folyamatosan körülötte sertepertéltem, úgyhogy ma is abból élek, amit tőle tanultam. Akkoriban nem pazarolt senki, ma nagy problémának látom, hogy azt veszik az emberek, ami a szemük elé kerül a boltban és nem azt, amire szükségük lenne. Értékválság van.

Az interjú folytatása itt érhető el.