Németek a Balaton és a Bakony közét elfoglaló Vázsonyi-medencében (Vázsonykő)

Großwaschon, (Deutsch)Barnig, Pulau, Werstuhl, Totwaschon, azaz Nagyvázsony, Barnag, Pula, Vöröstó és Tótvázsony. Öt település a Balaton-felvidékről, melyek neve mind a mai napig egybefonódott a németséggel – vagy pontatlanabbul a svábsággal. A magyarországi németek elhurcolásának emléknapja alkalmából az említett öt, Vázsonyi-medence vonzáskörzetében elhelyezkedő település német gyökereit vette górcső alá a Nagyvázsonyi Német Nemzetiségi Önkormányzat felkérésére megjelent összefoglaló. 

Mekler, Hauck, Jáger, Timmer, Heilig – öt igen gyakori vezetéknév Nagyvázsonyban és környékén. Sok közös van bennük: mind német eredetűek, s mind évszázadok óta összefonódtak a Bakony déli lankáival – olvasható a vazsonyko.blog.hu oldalon megjelent összefoglalóban.

Vázsonyban és környékén a németek nagyobb számban a 18. század elején jelentek meg. A török pusztítás következtében a korábbi, Árpád-korban kialakult településhálózat teljesen elpusztult. Ekkor halt ki teljesen Csepely, Billege, kicsivel korábban eltűnt Kabegyháza, szinte teljesen elnéptelenedett Vöröstó és Barnag, a zalai végeken pedig Tálod, Pula, (talán Imár), Vigánt és Petend esett az oszmán pusztítás áldozatául.

A török jelenlét a vidéken a 17. század végére szűnt meg teljesen, ekkor kezdhetett új életet a Balaton-felvidék és Déli-Bakony vidéke is. A Vázsonykő és környékének birtokát megszerző zichi és vázsonykői Zichy család tevékenyen hozzájárult a Vázsonyi-medence újbóli felvirágzásához. Eleinte magyar családok önállóan, szervezetlenül érkeztek a környékre, így épült például újra Vigánt és Petend is. A magyarság utánpótlása a környéken az ottomán pusztítás miatt meglehetősen nehéz volt, így az uraságoknak távolabbra kellett tekintenie. A délnémet vidékeken ekkoriban óriási népszaporulat volt, melyet a környékbeli települések már nem tudtak többet ellátni. Így jött tehát az ötlet, hogy a Balaton és Bakony közét elfoglaló Vázsonyi-medencében is délnémeteket kell letelepíteni.

Az első telepesek 1715 környékén érkeztek a korabeli Vázsonykőre, majd az évtizedek során megjelentek a környékbeli településeken is. A „svábok” betelepítése több szempontból is előnyös volt a Zichy család számára: egyrészt földművelést magas szinten művelő munkaerőhöz jutott, másrészt a protestáns többségű (elsősorban evangélikus, lásd Vázsonyi Márton) környéket „rekatolizálták” a telepesek. Legutoljára egyébként az Esterházy család birtokába tartozó Pulán kezdődtek meg a telepítések a 18. század közepén. A betelepítésnek köszönhetően a 18. század végére a németség a Vázsonyi-medencében már nagy valószínűséggel többségben lehetett.

A német jelenlétet jól bizonyítják a nagyvázsonyi temető 19. századi barokk sírkövei, melyek jelentős részén a sírfelirat is német nyelvű. Fontos megjegyezni, hogy bár a németek kultúrájukat és szokásaikat magukkal hozták, s német nyelvüket még bő másfél évszázadig megtartották, mégis magyarnak tekintettek magukra.

A németek magyarságtudatát jól példázza egy 19. század közepén játszódó történet is. Ekkoriban Nagyvázsony még német többségű volt, s a helyi svábok nem igen beszéltek még magyarul. Egy ilyen nyelvtudásbeli hiányosságból parázs vita alakulhatott ki egy magyar és egy német között, s a magyar fél nem átallott „lesvábozni” a másikat. Az ügy egészen a Vázsony mezőváros gyűlése elé került, ahol az egyik német anyanyelvű társa meglehetősen bajoros akcentussal az alábbi módon kelt ki „de hisz mi mind magyarok vagyunk!”, s ezzel le is zárta a „svábkérdés” vitáját.

A helyi németek – hasonlóan a környékbeli, vagy akárcsak a soproni németekhez – a magyar nemzet részének tekintették magukat. A hungarus-tudat kialakulása több dolognak köszönhető. Az első német telepesek még a nacionalizmus térhódítása előtt jelentek meg, így hagyományaikkal együtt nem hoztak erős nemzettudatot magukkal. Amikor a nemzeti hovatartozás kérdése felmerült, addigra a Vázsony környéki svábok már egy évszázada magyar földön tartózkodtak. Azon a magyar földön, amely megélhetést és szülőhazát adott nekik, amelyért hálásak is voltak. Ezen hála jól látszik az 1848-49-es szabadságharc eseményei során is, ahol Nagyvázsony és a környékbeli falvak németsége fiatalok tucatját küldte harcba. A leghíresebb eset talán a pulai „sváb” fiataloké, akik a zalai honvédekkel az első sorban harcoltak Buda visszavétele során. A pulaiak voltak egyébként azok is, akik az úgynevezett Kossuth-kalap tiltása idején tiltakozásképpen csak azért is Kossuth-kalapot kezdtek el hordani – igen, egy sváb többségű falu állt így ki a magyar szuverenitás ügye mellett.

Bár nemzeti ellentétek nem voltak gyakoriak, a 20. század elejéig meglehetősen ritkák voltak a vegyes házasságok is. Ennek az oka nem pusztán a nemzetiségi, sokkal inkább a vallási elkülönülés volt: a katolikusok inkább katolikussal, a protestánsok ugyanígy, saját felekezetük tagjaival házasodtak elsősorban. Ez a fajta elkülönülés Barnagon tartott legtovább, itt a helyiek elbeszélése szerint a ’60-as évekig kellett várni az első vegyesházasságra.

A németség létszámának a csúcsát a 19. század közepére/végére érte el. Nagyvázsony azon kevés Veszprém vármegyei települések közé tartozott, amelyben a németség száma meghaladta az 1000 főt. Kinizsi városában 1880-ban 1142 német anyanyelvű élt, egy fővel lemaradva a magyarságtól, a lakosság 48%-át kitéve, mellyel a vármegye 4. legnagyobb sváb települése volt. Eközben Pula, Vöröstó és Barnag szinte teljesen német volt, míg Tótvázsonyban a németek számottevő többségben éltek.

A század végén az óvoda és iskolák létrejöttével az asszimiláció felgyorsult, s Nagyvázsony a leggyorsabban magyarosodó települések egyike lett. 1880 után a századfordulóig 29%-ot esett a németség számaránya, 1910-ben pedig már csak 307 német anyanyelvűt találni Kinizsi ősi fészkében. Vázsonyhoz hasonlóan csökkent a német anyanyelvűek aránya a Vázsonyi-medencében is, ugyanakkor Pulán, Vöröstón és Német-Barnagon továbbra is többséget alkottak.

A német anyanyelvűek eltűnése több okra vezethető vissza. Fontos kiemelni a magyar iskolahálózatot, melyben a fiatal diákok mind folyékonyan megtanultak magyarul, s még erősebb magyar öntudatot kaptak. A környező települések és nagyobb városok is magyar többségűek voltak, így ezeken a helyeken is a magyar nyelvet kellett használniuk. A század közepére a mezőgazdaság szerepe is csökkent, s sok fiatal volt kénytelen az iparban elhelyezkedni, ahol a munkások jelentős része – Úrkút üzemeit kivéve – magyar anyanyelvű volt.

Bár a német nyelv jelentősége csökkent, a svábok továbbra is tartották hagyományaikat. Ezen tradícióknak kézzelfogható jelei a barnagi és vöröstói kálváriadombok is.

A 20. században tovább csökkent a német anyanyelvűek aránya Nagyvázsonyban és környékén, 1941-ben Nagyvázsonyban csupán 65 német anyanyelvűt tartottak nyilván.

A háború után pedig megjelentek a fekete felhők is a Vázsony környéki svábok feje felett, a győztes hatalmak ugyanis a kollektív büntetés elvét alkalmazták Kelet- és Közép-Európa németségére, melynek következtében tízmilliós nagyságrendben hagyták el korábbi évszázados otthonaikat a németek, akiknek egy jelentékeny része áldozatul is esett az üldözésnek.

Veszprém vármegyét érzékenyen is érintették az 1945-48 között lezajló kitelepítések, melyek során a Bakony környéki németség 40%-át elüldözték otthonából. A kitelepítés elsősorban a vármegye északi részén élőket érintette, Nagyvázsony és környékének német származású lakosainak nagy része megmenekült.

A Vázsonyi-medencében a német telepesek leszármazottai a mai napig jelen vannak, s egyre többen fedezik fel német gyökereiket. Az ősi gyökerek megtalálásának egyik jó példája Tótvázsony, ahol a helyiek között újra él a pirger-tradíció, és jól mutatja a helyiek büszkeségét, hogy magyar identitásuk mellett egyre többen vállalják fel a népszámláláson is német gyökereiket is, a lelkük mélyén hozzátéve, hogy „hisz mi itt mind magyarok vagyunk”.