A szocializmus központosított fejlesztési rendszere új lehetőséget adott a telepszerű építkezéseknek. Az 1958-ban Farkas Tibor vezetésével elkészített Balatonkörnyéki Regionális Terv koncepciójában több mintatelep létrehozását is tervbe vették, igaz nem fogalmaztak meg célzott szociális szándékokat, csak a társadalom „tömeges” igényeit szerették volna kielégíteni – olvasható az Építész Fórumon megjelent tanulmányban.
„Javaslatunkkal elérhető, hogy egyéni tőkével kulturált, az esztétikai igényeket kielégítő megoldások szülessenek és ezen keresztül a sokhelyütt leromlott üdülőhelyi településkép egyensúlyba kerülne. Ezen keresztül mérsékelni lehetne a magasabb rendű beépítésű területen belüli telkek jellegtelen week-end házakkal történő beépítését is. A fent leírt telepekkel lehetne levezetni azt a tömegigényt, amely a Balaton-parton telkeket és saját nyaralót igényel szerényebb anyagi áldozattal.”
-fogalmaztak. A célzott szociális karaktertől mentes általános társadalmi hozzáférés szándékát mutatja az értékesítés módja is, ugyanis véleményük szerint a week-end telepek létesítését az OTP-n keresztül lehetne lebonyolítani a városi lakásépítkezéskhez hasonló módon. A week-end házak egyéni tulajdont képeznek, öröklakáshoz hasonlóan. Az elképzelés hasonlatos volt a hetvenes évek elején szintén az OTP szervezésében megépült társasüdülők modelljéhez. A telepszerű építés és a társasüdülők is a gazdaságosabb közösségi építkezésre kerestek alternatívákat.
Helyszínként elsősorban a fővároshoz közelebb eső keleti medencét jelölték ki, azon belül is a „tömeglecsapolóhely” besorolást kapó Akarattya és Kenese térségét. Az első elvi koncepciótervet Polónyi Károly dolgozta ki a tájépítész Dalányi László segítségével 1958-ban. Ebben a verzióban 16 db 3 (6) ágyas és 20 db 2 (4) ágyas kis egység kapott helyet. A kis épületek egymástól függetlenül fűrészfogas eltolásban álltak minimális előkerttel. Az egyszerű épületek karakteres eleme a kültéri kandalló volt. A terven egy központi épületet is elhelyeztek, ahol a közös étkezésre és klubéletre nyílt volna lehetőség.
Egy évvel később már egy részletesebb tervkoncepciót is publikáltak a Főépítészség és Balatoni Intéző Bizottság munkatársai. Farkas Tibor, Bajnay Zsolt és Kővári Lajos sorházas elrendezést alakított ki, ráadásul a Polónyi-féle elképzeléshez képest sokkal szabadabb telepítéssel, szinte parkos elrendezéssel. A telephez itt is egy nagyobb közösségi épület tartozott. A telkek mérete az új építésügyi szabályzatban megfogalmazott minimumra szorítkozott. Eredetileg telepenként 30-50 egységet terveztek teljes közmű ellátással. A lakóegységeket összesen 6-8 épületbe kívánták összevonni, mert céljuk „a szélesebb rétegek területhez jutása” volt a terjengős beépítések helyett. Mivel a regionális tervben is többször felhívták a figyelmet arra, hogy a természet védelme érdekében beépítésre szánt területeket korlátozni kell, ezzel a megoldással 4-5-ször több családnak adhattak lehetőséget ugyanakkora területen.
A tanulmánytervben szereplő telekméret 7×25 m, a mezsgye végében az épületegységgel. Az egységek a két szomszéddal és a hátsó oldalon is összeépültek, így egy-egy épületben 6-8 lakóegység kapott helyet. A víziójuk szerint a „zöldbe ágyazott lakóutcákon megközelíthető minimális telektömbök” alakultak ki a parkban, ráadásul az eltolt megoldással mindenki, ha szűkösen is, de ráláthatott a Balatonra. Az egyes lakóegységekben fedett szélvédett teraszt alakítottak volna ki, ahonnan 3 (2 emeletes ággyal 5) ágyhellyel a lakótér nyílt. Innen lehetett megközelíteni az üveghelyiséggel elválasztott, külön ablakkal bevilágított és szellőztetett főzőfülkét, valamint tovább a vizesblokkot. Az épületeket egyszerű, gazdaságos anyaghasználattal tervezték.
Bár a Balatonkörnyéki Regionális Tervben több telepre is javaslatot tettek, végül csak egyetlen helyszínen, Almádiban épült fel a Lottótelep, az is csak több éves késéssel. A lakásegységeket Farkas Tibor-féle elképzelést követve sorházas elrendezésben alakították ki, igaz jóval sűrűbb telepítéssel, miközben az elvi terveken még szereplő közösségi épület nem valósult meg. Az építkezést 1962-ben kezdték meg, az első 15 épület egy évvel később készült el, melyeket végül 1964-ben sorsoltak ki. Farkas Tibor főépítész így vezette fel a több év csúszással elkészülő beruházást:
„Tréfásan azt szoktam mondani: nálunk mindent lehet kapni, csak nyaralót nem. Pedig fontos lenne, hogy a “maszek” építtetők megfelelő tervek között válogathassanak. S toldjuk meg ezt egy javaslattal: kellene legalább egykét minta nyaralótelep, amelyet olcsón, korszerűen, tetszetősen építenek fel, s ahol — az OTP közbenjöttével — a magánosok vásárolhatnak kész nyaralókat. Serkentően hatna ez esztétikumával, praktikusságával és a korszerűség folytán olcsó kivitelével a magánépítkezésekre is. Gondoltunk ilyesmire, mégpedig háromféleképpen is. Az egyik boarding-house módszerű lehetne, a másik négytagú társulásokra adna alkalmat, a harmadik telepjellegű lehet. Egyelőre azonban csak az utóbbi valósul meg. Az OTP Almádiban lottótelepet épít, de oly lassan, hogy alighanem Luca széke lesz a neve, mire elkészül.”
A telep végül 1965-re készült el, összesen 6 sorházban 44 nyaralóegységet alakítottak ki. A terveket Bajnay Zsolt dolgozta ki a korábbi, Farkas Tiborral és Kővári Lajossal közös koncepció alapján. A 30 négyzetméteres lakásegységekben a korabeli puritán nyaralókhoz hasonlóan egy lakótérként szolgáló szobát, egy kis főzőfülkét, valamint vizesblokkot helyeztek el, az épülethez fedett terasz kapcsolódott. A belső berendezés rendkívül minimális volt, elsősorban beépített bútorokkal kívánták praktikusan kihasználni a területet. A beépített ruhás- és konyhaszekrény mellett egy felfüggesztett faliszekrény, egy kis asztal, székekkel, valamint két heverő kapott helyet.
A telep ma már Almádi modern örökségének része, igaz az egykoron egységes elvek mentén létrejövő telep kis lakóegységei időközben átalakultak. A legtöbb nyaralóegységet mára már átépítették és bővítették, az egy soron, egymás mellé épült egységeket más-más módon. Az egyszerű, minimális tereket lakóik saját ízlésük szerint átrendezték, komfortosabbá tették. Az „egységes” összkép felbomlott, az épületek közt alig akad, amely még őrzi az eredeti formáját. A telep előtt a tópart ugyanakkor ma is szabadon bejárható, nincs szándék az elkerítésre vagy a lezárásra. A szomszédban ma is működik még a sporttelep, igaz a tóparti focipálya csábító helyszín a befektetők számára. Kérdés, ha egyszer elindul az építkezés, milyen léptékben és közösségi szemléletben gondolkoznának.
A Lottótelep eredeti célja a tóparti területek közösségi megosztása és takarékosabb hasznosítása volt. Bár a tópart egyre sűrűbb beépítésére ma már aligha adhat alternatívát, de a telep kialakításából adódóan a térbeli javak takarékos megosztása és a közösségi fenntartás lehetősége szemléletformáló örökséggé válhat.