Hippitanya a Siófok-Töreki erdőben (nepszava.hu)

Tizenkilenc évesen egy havas téli reggelen felült a vonatra és meg sem állt Svédországig. Haditudósító lett – nyolc éven át küldte beszámolóit a frontvonalból a svéd televíziónak. Czinkóczky Csaba csaknem tíz éve itthon él, Siófok-Törekiben hippifesztivált  (Samsara) és állatmenhelyet hozott létre.

Azt ígéri, elénk jön a töreki kocsmához. Aztán nem jön. Hamarosan kiderül, miért nem. A domboldalba meredeken felfutó bekötőút végén svéd rendszámú kocsi parkol, és az elhúzható, zárt fapalánk mögött vagy fél tucat huszonéves várja ugrásra készen a kamion érkezését. Bábeli a hangzavar, angol, francia, német nyelven folyik a társalgás, és az általános zsivajba időnként beszállnak a bocik, kecskék, lovak is.

A majd kétméteres Csaba kis kecskét dajkál a földön ülve. Chelsea egyik este negyedmagával pottyant ki az anyjából, de a reggelt csak ő érte meg. Pomázról hordták neki az anyatejet, öt hétig cumisüvegből táplálták. Emberhez szokott, örökké láb alatt van, nem bírja a kecsketársaságot. A nyáj (tizenhárom ló, negyven kecske, nyolc birka) most lent legel a völgyben, itt fönt azok vannak, akik különleges bánásmódot igényelnek. A huszonhárom éves lómatuzsálem, Zseni ízületes, ha Csabáék magukhoz nem veszik, már nem élne. A má­sik ló, Csinos ata­xiás­ vagyis koordinációs zavarai vannak. Munkavégzésre nem alkalmas, gazdái túladtak rajta. A négy tejcsokiszínű bocit kilóban mérték volna ki pár hetes korukban, mert a tej- és hústermelésre berendezkedett gazdaságokban a bikákat nem érdemes fölnevelni. „Mi nem azért tartjuk őket, hogy hasznot hajtsanak. Volt ez a terület, valamit kezdeni akartunk vele. Ezek az állatok igénytelenek, jól tűrik a ridegtartást, és remekül érzik itt magukat” – mondja Csaba.

 

Túszdráma, népirtás, éhínség

Csaba újságkihordóként kezdte, takarítóként folytatta Svédországban. Közben médiamesterséget tanult és rövidesen vágónak alkalmazta egy akkor induló csatorna. Azonnal tudta, hogy neki több kell, és már az első önálló filmje szenzáció lett. Ő tudósított elsőként az örmény–­azeri háború karabahi összecsapásáról. Három helyszíni beszámolóját a világon mindenütt sugározták. „Hirtelen fölfedeztem magamban az akcióhőst. Nem a szállodákból tudósítottam, hanem a frontvonalból, és mindig a kisembert kerestem a nagy konfliktusokban. Rengeteg szörnyű, gyönyörű történetet vittem el az emberek nappalijába” – meséli. Akkor már megszületett két gyermeke, Johanna és Dávid, s Csaba egyre kevesebbet beszélt otthon a munkájáról. Családja sose tudta, merre jár. Amikor túszdrámába keveredett, úgy derült ki, hogy felesége meglátta őt a címlapon. Tudósított harcokról, népirtásról, éhínségről, szökőárról, a bukaresti „csatornagyerekekről” – nem tudott, nem is akart leállni.

A nepszava.hu cikkének folytatása itt olvasható.