Egy kis történelem: hogyan került egy ősi ágyú a Balatonba? (toretro.blog.hu)

Vajon kalózok, törökök vagy acsarkodó földesurak használták eredetileg az 1928-ban felszínre került hajóágyút? Érdekes felfedezést tett a fonyódi halászoknál zajlott látogatása során Dr. Csák Árpád, a Balatoni Múzeum vezető régésze, 1928-ban. Kiderült, hogy azt a halászok a Balaton medréből húzták ki, Fonyód környékén, de ötletük sincsen, hogy miként kerülhetett oda – írja a múltidéző toretro.blog.hu.

 

Dr. Csák Árpád a felügyelőségen egy kicsi, díszes, rézből készült ágyút pillantott meg a fő helyen kiállítva. Gyakorló régészként rögtön látta, hogy egy igazi érdekességgel akadt dolga, így nyomban rá is kérdezett Shwey Ede halászati főfelügyelőnél a kis szerkezet eredetére. Kiderült, hogy azt a halászok a Balaton medréből húzták ki, Fonyód környékén.

Valóban érdekes, hogy ki ejthette a tóba ezt a harci eszközt, hiszen utoljára a török időkben folytak harcok a tó környékén, ám egy hódító sereg ennél nagyságrendekkel nagyobb ágyúkat hozott magával. A tó történetében nem jegyeztek fel kalóztámadásokat, így az indokok közül a martalócok ügyetlenkedése is kihúzható. Mint ahogy az első világháborúban sem voltak olyan hadműveletek, melyek során elveszíthettek volna egy ágyút a magyar tengeren, ráadásul jól látszott, hogy a kis löveg jóval régebbi annál. Amint kiderült, a magyarázat jóval érdekesebb és békésebb ennél…

 

A balatoni hajózás kezdete

A balatoni hajózás kezdete az 1700-as évek közepére nyúlik vissza, amikor a Festetics család egy hajóépítő üzemet létesített Keszthelyen (Fenékpusztán). Első teherszállítóhajójuk az 1753-as Christoph (Kristóf) volt. E hajó azért épült, hogy a nélkülözhetetlen só szállításának idejét lerövidítse. Addig ugyanis Pest közeléből egy hét leforgása alatt jutott Keszthelyre a „fehér arany”, míg a Kristóf fél nap alatt szállította át Keneséről, ahová másfél nap alatt ért le a só (odafelé pedig bort vitt magával). Amikor a hajó tönkrement, a család megépítette a tó azóta is legnagyobb vitorlását, a több, mint 30 méteres Főnixet (1797), mely harminc évi szolgálati idejének első évtizedében nem is nagyon találkozott más vitorlással a tavon. Ekkor kezdett ugyanis éledezni a tavi vitorlásélet.

Mivel az 1800-as évek elején a szabadvízi fürdőzés (a katonák kivételével) még életveszélyesnek minősült, és már a pancsolás is szabálysértés volt, így a magyar tenger jó ideig a vitorláshajók és a környék földbirtokosainak játszótere volt, így az infrastruktúra is igen gyermekcipőben járt. Éppen ezért a Kristóftól kezdődően a tavi hajók alapfelszerelésének számítottak az aprócska, orrba és/vagy tatra szerelt ágyúcskák. A csendes Balatonon ugyanis ezek hangja igen messzire elhallatszott, így a kikötőben fel tudtak készülni a közeledő hajóra. Persze a teherhajók és a jachtok némiképp más céllal durrogtattak.

 

Ősi sms-ként szolgáló ágyúk

Míg a Kristóf/ Főnix a rakodószemélyzetnek jelzett, addig a tehetős magánvitorlázók egyfajta ős SMS-ként tekintettek a kis ágyúikra. Ők ugyanis akkor jeleztek, amikor a tó partján lakó valamelyik földbirtokos ismerősükhöz érkeztek látogatóba. Amikor a hajó már elég közel ért a parthoz, leadtak egy lövést, melyre válaszként felhúzták a villa vagy kastély zászlaját. Ha ez nem történt meg, akkor tudni lehetett, hogy a gazda nincsen otthon – vagy nem fogadóképes – így a karcsú hajó tovább suhant a tavon, egy következő ismerőshöz. A durrogtatás szokása pedig meglepően sokáig fennmaradt a Balatonon.

Az utolsó feljegyzés, mely említést tesz a jelzőágyú használatáról, 1914-ben született. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezesetben már inkább a hagyománytisztelet okán vetették be a jelzést. Akkor ugyanis május végén tartották az első, a tavat megszakítás nélkül megkerülő vitorlásversenyt. Maga az összecsapás tisztelgés volt a Senta 1885-ös, augusztusi körútja előtt, amikor a regattát egy hónappal korábban megnyerő Szalag Imre hajózta körbe először a tavat. Mivel akkoriban – az I. világháború kirobbanása előtt pár héttel – már más lehetőségek is rendelkezésre álltak a hajók érkezésének jelzésére, így a verseny résztvevői valóban inkább hagyománytiszteletből használhatták az ágyúikat. A száz évig fennálló szokásnak azonban végül nem ez a verseny, hanem a már említett fonyódi ágyúcska állított emléket, mely kora és kidolgozottsága folytán valószínűleg a vitorlázás kezdetein eshetett a magyar tengerbe egy gazdag hajós inasának ügyetlenkedése folytán…