Vilma néni emlékére – elhunyt Balatonfüred legidősebb polgára

Négyszáznál több 100 év feletti nyugdíjas él ma Magyarországon, november 4-ig köztük volt Balatonfüred legidősebb polgára. Vilma néni 1914. január 3-án a Veszprém megyei Szentgálon született, csendőr férje mellett életútja több vargabetűt tett, Erdélyben is megfordult, 1967 óta azonban Balatonfüred az otthona – az a település, ahová mindig is visszavágyott. A Balatonfüredi Napló szívmelengető írását – ami Vilma néni halála előtt napokban íródott – változtatás nélkül adjuk közre:

1914.

Nem egy habkönnyű évszám. Számolatlanul vesztek oda emberek az akkor még csak kezdődő világégésbe. De az élet élt, és élni akart. A szentgáli Major családba újév után két nappal kislány született, burokban. Akkortájt azt tartották a burokban született gyerekekről, hogy az életük puha, gondoktól mentes és kipárnázott lesz. Varázslatos, védett utazás, sima és gördülékeny, mint maga a burokban születés.

A földműves szülők iskolába járatták a kis Vilmát, aki ekkor még nem sejtette, hogy a tanítónő fivére lesz későbbi udvarlója, férje, és gyermekei édesapja. Kislányként boldogan járták a vidéket, szedték az irtott erdő mélyén növő, illatos vadepret, vagyis a „lányepret”, amiből lekvárt főztek. Nagy csokrokba gyűjtötték a sokáig illatozó ibolyát, vitték a patikus meg a kereskedő lányainak, akiktől cukorkát kaptak érte. Később szemezni tanult édesanyjától, aminek az eredménye bódító illatú rózsabokor lett. A fiatal Vilma nagy táncos volt, csárdás és keringő egyre ment neki. Színdarabban is játszott, „A vén bakancsos és fia a huszár”-ban Ilonát alakította.

A Karika Kálmán csendőrőrsparancsnokkal kötött házasság után a családot többször áthelyezték különböző állomáshelyekre, mert a férj véleménye ütközött a főnöke elképzeléseivel. Vilma néni úgy mondja: „Jó házasságunk volt, a férjem bogaras ember volt néha, de azt el lehetett tűrni.” Lányuk Erzsi sietve teszi hozzá: “Az édesapám jóakaratú ember volt, aki igyekezett segíteni ahol tudott, de ez nem mindig sikerült.”

A család utolsó állomáshelye Erdélyben, Székelyudvarhely megyében volt, itt érte őket a második világégés. A csendőr Karika Kálmánt azonnal besorozták, Vilma néni pedig két bőrönddel, 24 napon át szalmán aludva, tehervagonban utazott haza szentgáli szüleihez a két kisgyermekükkel. „Ilyen az élet” – mondja a lánya, Erzsike. Vilma néni varrónőként tartotta el a gyerekeket, sok szép menyasszonyi ruha hagyta el a kezét. A férj kilenc hadifogság után tért haza. Sose beszélt a vele történtekről, de Erzsike unszolására kiírta magából a fájdalmát.

Aztán jött ötvenhat. Erzsi testvére, Árpád 18 évesen Amerikába disszidált és katona lett. A vietnámi háború idején a hátországban teljesített szolgálatot, amikor 1964-ben Karika Kálmán megbetegedett, nem sokkal később meg is halt. Árpád hazautazott  elbúcsúzni. Ekkor adták el az 1933-ban vásárolt, hőn szeretett füredi szőlőt. A Gombás kúria alatti területen volt egy kicsi ház „Árpád-lak” néven, a szőlőből pedig jó bor készült. Sokáig ragaszkodott hozzá a család, szerették Füredet. Vilma néni ugyan nem korcsolyázott, de emlékszik az akkori vastag jégre, amin a kor ünnepelt korcsolyázóját, Almási Zsuzsit is látták siklani.

 Vilma néni mindig is visszavágyott Füredre. 1967-ben költözhetett be abba a Bartók Béla úti lakásba, amiben azóta is él. Erzsike könyvtárosként 1976-ban kapott munkát a városban, és édesanyjához költözve ő is füredi lett. Árpád családja Floridában és Új-Mexikóban él. Gyökereiket keresve gyakorta látogatja Vilma nénit három unokája, hét dédunokája, és a három ükunokáról is érkeznek fényképek.

Amikor betoppanok hozzájuk az asztalon Kálvin János életéről szóló könyvre tűz a délelőtti nap. Szemüveg nincs mellette, ugyanis Vilma néni a 104. születésnapja felé ballagva szabad szemmel olvas. Korábban a történelmi regényeket szerette, Kálvin pedig azzal lopta be magát a református családban nevelkedett Vilma néni szívébe, hogy „csak a jóra intett mindenkit”. A menyasszonyi ruhák varrását később a kalocsai hímzés váltotta fel, mostanság pedig három horgolt terítő készült a dédunokáknak, mondanom se kell, hogy szemüveg nélkül. A konyhakertet mindig is szerette – ahogy a főzést is -, temérdek főzelék készült az ott nőtt zöldségekből. Az ibolya és a jácint most is nagy kedvenc, de az önkormányzattól és a helyi szociális intézménytől érkezett rózsára is felcsillan a szeme. Köszöntötték, mert Vilma néni a város legidősebbje.

Naptár szerint minden bizonnyal stimmel a számítás. De hogy az idő egy örök talány, arra Vilma néni a példa. Érkeztemre felderül az arca, a szeme mosolyog, pedig Erzsike szerint nem volt bársonyos az éjszaka. Vidáman meséli az Erdélyben történteket, s hogy a ki tudja hány évvel ezelőtti kapcsolatok máig megvannak. „Szeretem és tisztelem az embereket, jó beszélgetni velük” – mondja, s szavait szemei igazolják. Kérdem tőle, hogyan őrizte meg az arcbőre üdeségét, s csacskaságomon nevetve mulat: „Semmit nem kentem rá!”. Amikor búcsúzom, csak annyit mond könnyedén: „Az egészség a legfontosabb, arra kell vigyázni”. Egy s mással a hátam mögött ezt a leckét már én is megtanultam, a bólintásom hiteles.

Zilált, de feltöltött lélekkel szédülök ki az udvarukból. Hogy lehet, hogy 104 év ennyire biztosan és könnyedén pihen egy sokat próbált vállon? A szűk utcácskán egy középiskolás korú fiatalba ütközöm, aki épp a kezében lévő kütyüt bámulta meredten. Megrezzent arca kifejezéstelenül bámul rám, egész lénye életuntságot sugároz. Próbálok mosolyogni rá, de mindhiába.

Mórocz Anikó