Vadászgépek rejtőznek ma is a Balaton iszapjában (szabadfold.hu)

Bombázók, vadászgépek rejtőznek ma is a Balaton iszapjába fúródva – igaz, se a számukat, se a pontos helyüket nem ismerjük. Évtizedeken át kereste és mentette őket Tóth Ferenc repülőgép-roncskutató. Egyes gépmadarak a vízből múzeumba kerültek, míg mások darabjai malacperzselőként, tyúkketrecként vagy a templom tornyán országalmaként végezték…


Az IL–2-es roncsot 1999-ben emelték ki a Balatonból  (Forrás: Magyar Roncskutatók Egyesülete)

Feladatköröm volt, majd hobbim lett a roncskutatás – mutatkozik be Tóth Ferenc, akinek egész életét meghatározza a háborús történetek kutatása. Nagyapja tűzszerészként a Kassai tér környékén szolgált a II. világháborúban. A zöldfülű kutató gyerekkorában fel nem robbant lőszereket gyűjtött össze, és babakocsiban tolta az Erzsébet királyné útján levő MÉH-be.

Mivel nem vették át a robbanóanyagokat, elásta azokat a szomszéd udvar kertjébe. Évtizedek múlva a híradóban bemondták, a tűzszerészszolgálat szállította el.

Vízügyi szakemberként, évtizedekkel ezelőtt újra találkozott háborús roncsokkal: munkakörébe tartozott a hajózást és a vízlevonulást akadályozó torlaszok nyilvántartása, azok eltávolítása.

Egy 1962-ben készült jelentés szerint Magyarország folyó- és állóvizeiből mintegy 100 ezer tonna roncsot emeltek ki. A legnagyobb tételt a hídroncsok tették ki, ez 70 ezer tonna lehetett. A többi maradvány hajó, repülőgép, harckocsi volt, mi több, még két vasúti vagon is rejtőzött a víz alatt. A roncsok eltávolítását 1992 körül befejezték.

Tóth Ferenc 1984-ben úgy gondolta, hogy e víz alatt levő roncsok a történelem részét képezik, és elküldte az első repülőmotort a múzeumba. Később, főleg a Magyar Veterán Repülők Egyesületének a megalakulása után egyre többen egymásra leltek azok, akik (szinte titokban) ily elhatározásra jutottak. Ez kellő időben történt, merthogy tudni lehetett, pihennek még gépmadarak a hullámok mélyén.

– Az első becslések szerint úgy véltük, Magyarország felett 1600 repülőgépet lőttek le. A hazai és a külföldi levéltárak dokumentumai, illetve a fiatalabb korosztály kutatásai alapján ma már azt mondom, körülbelül 2500-3000 repülőgép zuhanhatott le hazánk területén 1944–45-ben – mondja Tóth Ferenc, akit mint a Magyar Roncskutató Egyesület tiszteletbeli elnökét jegyzik. – Közülük 1944 tavasza és 1945 áprilisa között 40-50 repülőgép eshetett a Balatonba; ezek zöme légi harcban sérült meg, a többi műszaki vagy vezetési hiba, illetve kényszerleszállás miatt landolt a vízben.

Tudjuk, hogy mintegy 15-20 repülőgép maradványait kiszedték a tóból.

Nehéz megbecsülni a fenéken nyugvó roncsok számát. Egyrészt a szemtanú és túlélő nélküli becsapódásokat senki sem dokumentálta annak idején, másrészt a meredeken vízbe zuhanó repülőgépekből nem sok maradt (a vízfelülettel való ütközés hatása olyan, mintha a gép betonra esne). Megtalálásukat tovább nehezíti, hogy a harcok idején eltűnt repülőgépek utolsóként látott helyszínét túl nagy területen határozták meg (például Dunántúl), továbbá a nagy veszteségeket az amerikai parancsnokság ugyanúgy igyekezett eltitkolni, mint a szovjetek a Sztálinnak küldött jelentésekben.

Az első roncsmentés 1973-ban kapott nagyobb sajtónyilvánosságot.

Ekkor az Amphora Búvár Club egy szovjet IL–2 Sturmovik típusú csatarepülőt emelt ki a Balatonból. Az alsóörsi roncsról víz alatti felvételeket is készítettek a híradó nézőinek – a Tatai-tóban (természetesen a kegyes csalásról a tévénézőket nem tájékoztatták). Emlékezetes maradt az eset arról is, hogy a forgatás után a gép maradványai eltűntek, csupán a fedélzeti lövész géppuskája maradt meg. Igazán nem is kellett egyetlen múzeumnak sem, s ez a későbbiekben is alig változott…

A Balatonkenesénél 1994-ben felszínre hozott gép megtalálásánál egy korábbi, tragédiával végződő balszerencsére is fény derült. A helyi üdülőben mézesheteit töltő fiatal pár férfi tagja csónakból a tóba ugrott, és fejét a vízfelszín alatt másfél méterre lévő PE–2- es szovjet bombázógép éles roncsába ütötte be; meghalt.

A mendemondák szerint a balatoni pecások sokat tudnának mesélni, de azért titkolóznak, hogy a roncskutatók ne bolygassák meg a süllők kedvenc búvóhelyét – avat be a nehézségekbe Tóth Ferenc. 1995-ben mégis egy kevésbé hallgatag, munkába belefáradt horgász vezette el a kutatókat a német Junkers 88 repülőgéphez. A szovjet szárazföldi hadsereg 1944. december 4-én érte el a Balaton partját – ettől a naptól kezdve senki sem látott semmit.

A december 5-én lezuhant repülőgép elektronikája, egyes berendezései az iszapban töltött, ötvenévnyi technikai halál után életre keltek, még a kerékben sem csökkent a nyomás, felúszott a felszínre. Mi több, a személyzet elemlámpájának izzója is üzemképes volt, csak az elem merült le. Ez a repülőgép ma a berlini technikamúzeum gyűjteményét gyarapítja.

Az a szovjet IL–2-es viszont, amelyet 1999-ben a Balatonkenese előtti vízből segítettek szárazra, a Szolnoki Repüléstörténeti Múzeumba került. Az 1945 tavaszán német légelhárítók által leszedett csatarepülő géppuskájának csövén elakadt egy halászháló, ezután indult meg a víz alatti felderítés.

Nehéz elhinni, hogy a háborút követő két évtizedben föllelt gépmaradványokat a hatóság kivétel nélkül a roncstelepre szállította, nem tekintették azokat muzeális értéknek. A roncskutatók kitartó küzdelmének eredményeképpen immár kulturális örökségnek nyilvánítják még a kisebb talált darabokat is. De hosszú és rögös út vezetett addig, míg tavaly nyáron lehetővé vált, hogy Zsámbékon, az egykori légvédelmi rakétabázison megnyíljon hazánk repülésrégészeti kiállítása.

– Egyetlen kommunista, fasiszta vagy amerikai terrorbombázót sem találtunk, kizárólag ember alkotta technikát és embereket, akik az utolsó pillanatig uralták a technikát – fogalmazza meg ars poeticájukat Tóth Ferenc. – Embereket találtunk, akik haza akartak menni. Zsebükben családi fénykép vagy rugós gyerekjáték lapult, amit már sosem vittek haza.

A roncskutatók azon fáradoznak, hogy a II. világháborúban Magyarországon lezuhant repülőgépek maradványait megtalálják, azonosítsák, utánajárjanak a lezuhanás körülményeinek, felkutassák az események ma is élő résztvevőit, szemtanúit, fölkeressék az áldozatok hozzátartozóit. Az elmúlt évtizedekben száznál több repülőgéphelyszínt azonosítottak, és tíz olyan gépmadár került elő, amelyben vagy mellette emberi maradványokat találtak, vagy a személyzetet ismeretlenként a közeli temetőben temették el. Ezek az emberek méltó nyughelyükre, katonatemetőbe, családi sírhelyre kerültek, vagy névvel látták el az addig jeltelen sírokat. Hála a kutatómunkát segítő magánszemélyeknek és állami szervezeteknek is.

– Egyszer a Balaton melletti faluból egy idős néni egy kosárnyi pogácsát hozott nekünk munka közben. Egy másik özvegyasszony a kerti traktorból egy tejeskannába engedte le és cipelte hozzánk a régi benzint, hogy legyen üzemanyag a motorcsónakunkba. Mindketten a hozzátartozójukat vesztették el a háborúban, sohase kaptak hírt felőlük. De máig nem adták fel a reményt, hogy egyszer majd jön egy nyughatatlan kutató, aki elmeséli nekik, hol van eltemetve, és mi történhetett egykor a szerettükkel…

 

MARGIT-VONAL: A németek a zalai kőolajmező megtartására és a szovjet előrenyomulás lassítására a Dunántúlon építették ki a Margit-vonal elnevezésű harmadik védelmi rendszert, amelyben szerepe volt a Balatonnak is. A Dunántúl felett 1944 tavaszán kezdődtek a légi csaták, amikor olaszországi bázisokról felszállva nappal amerikai, éjjel brit gépek szórták a bombákat Budapestre is. A Dunától nyugatra támadták meg őket a német és a magyar vadászgépek. A Balaton felett a legkeményebb  légi csata 1944. június 30-án zajlott. Ekkor csak egy amerikai pilóta ereszkedett a vízbe, a többi partra esett.

LELEMÉNYES A MAGYAR!
A lezuhant gépek darabjait sokszor a közelben lakók hordták szét: amit csak lehetett, hasznosítottak, a többit eladták színesfémként. Sárváron például valószínűleg a 053. számú Messerschmitt 210-es szárnyából alakított ki padlásajtót egy leleményes gazda. A repüléstörténeti kutató találkozott már roncsdarabból készült malacperzselővel, tyúkketreccel, főzőüsttel, sőt biciklivel is.
A roncskutatónak az is feltűnt, hogy a veszprémgalsai katolikus templom tornyán a kereszt alatt az országalma nem gömbölyű, hanem ovális – kiderült, hogy az valójában egy amerikai bombázó oxigénpalackja. Zalaszántón pedig arra lett figyelmes, hogy minden régi ház teteje sötét, kivéve egyet: azt csillogó, rozsdamentes anyag fedi. Egy Boeing B–17 típusú bombázó levitte a családi porta tetejét, mire a tulajdonos lebontotta a repülő borítását, és ebből építette újjá a háztetőt. A kerti sufni ajtajára is jutott belőle, rajta az amerikai repülőgép felségjelzésével…
(Szerző: Szijjártó Gabriella)