„Tevékeny üdülés” a Balaton-felvidék zártkertjeiben? (epiteszforum.hu)

Az epiteszforum.hu szerzője, Wettstein Domonkos a Balaton-felvidékre látogatott, hogy megismerje a zártkertek történetét. A balatoni régió fejlődésének ezen szelete is rávilágít a tó körüli életformák folyamatos változására, és ezzel összefüggésben az építészeti és tájképi szabályozások szélmalomharcára – írja. 

 

Látszólag egyre több présház és terménytároló épül fel a történelmi szőlő- és gyümölcsösterületeken, bár a gazdálkodás életformája már nem bizonyul ilyen népszerűnek. A „zártkerti építés” a hetvenes évek elején megindult: pincegádorként, terménytárolóként vagy szerszámoskamraként felcímkézett épületek valójában csak a mezőgazdasági területeken álló nyaralók álcázására szolgáltak. A szőlőkben gombamód terjedő építkezések problémája ugyanakkor nem is elsősorban építészeti léptékben, hanem a tájkép egészének átalakulásában mutatkozott meg. Épp ezért a zártkerti építés a funkcionális vagy esztétikai olvasatok mellett a kultiváció, és az ökológia problémakörét is kinyitotta. A külterületi építés azóta is burjánzik, igaz, a „présházak” mérete kissé megnőtt és a szőlőtőkék közül egyre többször bukkan ki egy-egy víztároló, nem mezőgazdasági célból. A jelenség gyökere ugyanakkor a társadalmi rétegek közt is mélyebbre nyúlik vissza: kezdetben a szerényebb anyagi tőkével rendelkezők fedezték fel maguknak az alacsonyabb áron elérhető parcellákat. De ha már mezőgazdasági területen építkeztek, miért ne kapcsolódhatna össze az üdülés és a gazdálkodás? A kérdés már a hetvenes évek közepén felmerült és korát megelőzte, az önfenntartó kert és kétkezi építés kísérletei a rekreációnak is új értelmet adhatnak.

 

A Balatoni külterületek beépítése szabályok kijátszásával ötven éves játék 

A hatvanas évek végén már kezdett egyre intenzívebben beépülni a Balaton-part. A jelenség nemcsak az egyre nagyobb léptékű és sűrűségű városias beépítési formákat indukálta, hanem a korábban szigorúan védett külterületeken is megindultak az építkezések. A szabályozás alapján csak minimális alapterületű építmények megépítésére nyílt volna lehetőség, de a leleményes tulajdonosok alternatív építésmódokhoz nyúltak. A házilagos cselekvést nem is elsősorban a szerény anyagi lehetőségek, hanem a szabályokon talált kiskapuk inspirálták. A probléma ugyanakkor nem csak esztétikai jellegű. A mezőgazdasági szempontból értékes területeken felhagytak a kultivációval, ami hamar a hegyoldalak erózióját is elindította. Kérdés, milyen megoldási stratégiákat dolgoztak ki a korabeli szakemberek? A történeti tapasztalatok ma is aktuálisak: a külterületi építés a szabályok kreatív kijátszásával a mai napig létező jelenség.

Külterületi építés a Balaton-felvidéken / Fotó: Wettstein Domonkos

Külterületi építés a Balaton-felvidéken (Fotó: Wettstein Domonkos)

A hetvenes években már kezdtek elfogyni a korábban beépítésre kijelölt területek. Az előző részben bemutatott társasüdülők prototípusait is a növekvő sűrűség kezelésére dolgozták ki. A későmodern építészet egyre nagyobb léptékű, előregyártásra épülő alkotásai egyre radikálisabban átrajzolták a tópart látképét, miközben a toronyhotelek árnyékában, a korábban védett külterületeken szép lassan megindult az építkezés. Mind a tájkép előterét uraló új létesítmények, mind a háttérben megjelenő emergens jelenségek is a táj egységét őrző 1959-es Balatoni Regionális Terv szándékaival ellentétesek voltak. Bár a tervet 1965-ben az UIA Abercrombie-díjával is kitüntették, az indoklásban épp a táj és az építészet érzékeny egységét kihangsúlyozva, egyes vélemények szerint már ekkor is csak a tájkép védelméért – szó szerint – egyre kilátástalanabb harcot vívó hazai szakembereket kívánták a nyugat-európai szervezetek megerősíteni.

 

Kezdetben volt főépítészi védelem, aztán megszűnt a hivatal

Ezek közül a szakemberek közül kiemelkedett Farkas Tibor főépítész, aki már a regionális tervkészítés koordinációjában is részt vett és kezdettől fogva a főépítészi hivatalt vezette. Munkásságának egyik kiemelt célja volt a még védhető Balaton-felvidéki zöldterületek védelme, hogy a hegyoldalakra felkúszó, szétterülő települések ne nőjenek össze. Ennek megakadályozására szigorú védelmet vezetett be az övezetek lehatárolásánál és a beépíthető területeket éles kontúrral választotta el a külterületektől. A Balaton-partra kidolgozott speciális építési szabályokon és a regionális terv betartatásán pedig főépítészként őrködött, bár visszaemlékezésében többször kiemelte, hogy a hatvanas évek második felétől ez már egyre nehezebb napi küzdelmet jelentett számára.

A háttérben ugyanis megindultak azok a politikai átrendeződések, amelyek a társadalom életszínvonalának fokozatos emelését a centralizált szocialista gazdasági rendszer lazításával kívánták elérni. Az átrendeződés a Balaton-régió kezdettől fogva ingatag lábakon álló egységét is veszélyeztette. Megerősödtek a helyi szintű döntéshozatalt képviselő települési és megyei tanácsok és folyamatosan konfrontálódtak a három megye felett lebegő regionális hatósággal. Ez a konfrontáció elsősorban a területfelhasználást érintő vitákban jelentkezett. A helyi szereplők a régió egészének érdekét szem elől tévesztve szerettek volna egyre nagyobb területeket belterületbe vonni. Az 1968 után bevezetett Új Gazdasági Mechanizmus megerősítette a helyi törekvéseket, sőt ezzel egyidőben a Főépítészséget is megszüntették. Bár a regionális terv még ezután is érvényben maradt, a betartatása felett már senki sem őrködött. Mindez nemcsak a belterületek növekedésével járt együtt, de a szabályokat kijátszó építési tevékenységek kontrollálására sem volt megfelelő szervezet. Az építési szándék folyamatosan nőtt, miközben a hatósági jogkörök szűkültek.

Külterületi építés a Balaton-felvidéken / Fotó: Wettstein Domonkos

Külterületi építés a Balaton-felvidéken (Fotó: Wettstein Domonkos)

Az építkezések a Balaton-felvidék történelmi szőlőterületein is elindultak. A korszakban ugyanis a termelőszövetkezetek nem érezték gazdaságosnak a hegyoldalak megművelését, inkább az iparosított technológiával művelhető síkvidéki szőlőtermesztésben látták a jövőt… A lejtős területeket pedig zártkertté minősítették át és értékesítették. A zártkert fogalma sokrétű, a közbeszédben eltérő jelentések is megjelentek, ezért a pontos értelmezését Laposa József tájépítész tisztázta, amikor a hetvenes évek végén a problémakör vizsgálatát elkezdte: „Az 1959. évi 24. sz. tvr. és annak végrehajtási utasítása alapján a zártkert kertszerűen művelt, kisebb parcellákra tagolt mezőgazdasági rendeltetésű terület, veteményeskert, kenderföld, szőlő- és gyümölcsöskert, amely háztáji gazdálkodásra alkalmas.”[2] A környező falvak lakói számára is bevételt jelentett a tulajdonukban lévő zártkertek eladása. Az elöregedő vidéki társadalom nem volt már érdekelt a művelésben, az új tulajdonosok viszont már csak nyaralás céljából vásárolták a telkeket.

 

Tájidegen elemek ízléstelenséggel

Az új tájhasználat hamar nem várt következményekkel járt. A művelés feladása mellett megjelentek a hegyoldalakon a kiselejtezett vasútkocsik és autóbuszok. A tájidegen elemek azonban nem a társadalom ízléstelensége, hanem leleményessége révén kerültek oda. A szabályozás ugyanis csak legfeljebb 12 m2 alapterületű, kisméretű építmények felépítését engedélyezte, azt is csak mezőgazdasági célból. Az építés ellehetetlenítése a kreatív megoldások felé terelték a tekintetet: a lakókocsik, vasútkocsik és autóbuszok ugyanis nem minősültek épületnek, így azokat szabadon telepíthették kis tetőkkel, lugasokkal kiegészítve. Emellett a papíron présháznak, szerszámoskamráknak tervezett épületekben valójában nyaralót, hétvégi házat alakítottak ki. Elég volt a szobák megnevezését átírni. Úgy tűnik a mimikri stratégiáját nemcsak az élővilág, de a humán társadalom is hatékonyan alkalmazza.

A probléma egyszerre volt esztétikai és ökológiai, ami az építészet és tájépítészet összefogását tette szükségessé. Nemcsak a spontán építés, barkácsolás és tájidegen elemek megjelenése járt következményekkel, de a kultiváció megszűnése is. A hegyoldalakban megindult az erózió, ami a történelmi, kiváló minőségű szőlő- és gyümölcsös területek károsodásával fenyegetett. A vizsgálat 1975-ben indult el a VÁTI-ban, az első felméréseket az akkor már a folyamatok által szétfeszített regionális terv felülvizsgálatával összhangban végezték el. Hamar kirajzolódott a zártkerti építés drámai növekedése: a belterületekhez viszonyítva az északi parton 32%-kal, a déli-parton 14,5%-kal terjeszkedtek.[3] Ezt követően a hetvenes évek második felében, részletesebben felmérve a területet, már közel húszezer épületet számoltak össze, ennek kétharmadát az északi parton.
.
A “présház” és “szerszámkamra” építőket nem inspirálja a kertművelés

A komplex, esztétikai és ökológiai probléma megoldására Laposa József vezetésével tettek kísérletet. Új tervműfajt, úgynevezett zártkertrendezési tervet dolgoztak ki. Az üdülőkörzet 1977-es terület- és telekgazdálkodásának a szabályozását követően pedig a korábbi 200 négyszögöl helyett 1500 négyszögölre növelték az épület létesítéséhez szükséges parcellaméretet. Az intézkedésekkel a zártkertek visszaszorítását és a mezőgazdasági művelés visszaállítását szerették volna elősegíteni. A kultivációt egy sajátos életformával is szerették volna kombinálni. Laposa József tanulmányában „tevékeny pihenés, mint új cselekvési forma” kialakítására tett javaslatot. Ez az életforma reform szükségszerűen csak idea maradt, de a vízió talán túlmutat a konkrét zártkerti problémán. A hétvégi kertekben kialakuló kisléptékű „gazdálkodás” ugyanis nem csak a zártkertekben lehetséges, még ha a nyaralótelepek polgári kultúrájában néhány gyümölcsfára szorítkozik ez a szándék. A háborús években a bombázások elől sokan költöztek le életvitelszerűen a nyaralókertekbe, és az önellátás lehetőségét is felfedezték a kertekben. Az elmúlt években a járványhelyzet és az ellátási láncokkal kapcsolatos félelmek ismét a vidéki kertekre irányították a figyelmet. Közben a „présház és szerszámkamra” építőket mintha nem igazán inspirálná ez az életforma. Pedig a kert gondozása, a tágabb értelemben vett táj kultiválása, az önfenntartás és a személyes feltöltődés szempontjából is egyaránt fontos.

Külterületi építés a Balaton-felvidéken / Fotó: Wettstein Domonkos

Külterületi építés a Balaton-felvidéken (Fotó: Wettstein Domonkos)

A Balaton-part kísérleti territórium, ahol nem csak a magánkertek kétkezi építésében, de az építészeti szakmagyakorlásban is gyakran összekapcsolódott az alkotómunka és a szabadidős tevékenység.

A cikk szerzője az epiteszforum.hu-n így zárja a cikkét:

A balatoni építészettel foglalkozó kutatásaimban a szezonális életformák és az alkotó folyamatok összekapcsolódásait vizsgálva a „re-kreáció” alkotás-módszertani koncepciója fogalmazódott meg számomra. A fogalommal azonban nem csak a szezonális építészet, de a civil kertművelők és építők tevékenységei is értelmezhetőek lehetnek. A külső és belső folyamatok, a kertgondozás és a kreatív alkotómunka összekapcsolódhat az ember mentális regenerációjával. A „tevékeny üdülés” hetvenes évekbeli programja ugyanakkor az építészetre vonatkozóan nem tartalmazott javaslatokat. Kérdés persze, lehet-e a civil építő tevékenységet hatékonyan koordinálni, vagy az egyéni kétkezi építés-barkácsolás „felszabadító” kreativitása és a közösségi szabályozás szükségszerű ellentmondásban áll egymással? A zavaros építészeti összképet szemlélve azonban be kell látnunk, egy-egy ösztönös alkotó zseniális konstrukcióján túl a „spontán építészet” összképének esztétikája már kevésbé inspiráló. A szabadság és szabályozás dilemmája ebben a szürreális társadalomképben is megjelenik. A tájkép ugyanis közös alkotásunk.