Természeti csapás a Balatonnál – a filoxéravész (hirado.hu)

Az ősi Balaton-felvidéki borvidék nagy megpróbáltatása. A Huszárvágás blog nyári Balatoni sorozatának második része.

A természeti katasztrófák közül kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb pusztítást a térségben a szőlőgyökértetű, azaz a filoxéra végezte. A 19. század második harmadában jelent meg először Nyugat-Európában ez a kártevő. A filoxéra tetű a szőlő levelein és gyökerein él, melynek hatására a szőlőtőke elszárad. Magyarországon Pancsován (1875-ben) kezdődött a pusztítása, majd közel 10 esztendeig veszélyeztette a hazai szőlőállományt. A tónál elsőként Balatonfőkajáron és Meszesgyörökön tapasztalhatták meg a kártékony rovar megjelenését. Európai szinten a termőszőlők 2/3-a megsemmisült, ezért gyorsan meg kellett hozni az óvintézkedéseket, de végül a korlátozások nem segítettek, csak a már megtámadott szőlőültetvények kiirtásával, vízzel történő elárasztásával vagy szénkéneges gyérítésével tudtak úrrá lenni a problémán. Ezt követően kezdték el az ellenállóbb am erikai szőlőfajták telepítését – olvasható a Huszárvágás Blogon , melyet a hirado.hu szemléz.

Magyarországon és a Balatonnál is ezek az intézkedések segítettek, bár a helyzetet nehezítette, hogy ebben az időszakban a magyar agrárium egyébként is válságidőszakát élte. Mindezek ellenére hazánkban is rövid alatt felismerték a filoxéra-vész súlyosságát. 1881-ben megkezdte a működését az Országos Filoxéra Kísérleti Állomás, majd törvényi szabályozással igyekeztek a védekezésre és az új telepítésre rávenni a gazdákat, akiket ugyan nem kártalanítottak, de hat évnyi adómentességet kaptak. Az 1891-es törvény újfent állami kedvezményeket biztosított az újratelepítőknek. Végül az 1896-ban megszületett törvény hozta meg az igazi áttörést, amely kedvező hitelekkel adott lökést az újrakezdőknek.

A Balaton vidékén Zala és Veszprém megyében 520.00 holdnyi szőlőterületből közel egy évtized alatt 34.000 holdnyi szőlő pusztult el, ez az ültetvények 65 %-át jelentette. A déli parton kisebb mértékű pusztulást regisztráltak, mert ott több volt a homokos termőterület. Évtizedek óta a szőlőtermesztéssel foglalkozó családok mentek tönkre, váltak földönfutóvá. 1891-ben Keöd József – egykori hajóskapitány és borász – beszámolója drámai képet festett e vidékről: ,,A filloxera vastatrix oly vehemens erővel végezte nálunk munkáját, hogy a jövő borévben már aligha tölt nálunk mustot hordóra valaki. Képzelhetni a megdöbbenést, mit ez a körülmény a tisztán bortermelésből élő lakosságnál támaszt. A múlt év folyamán (1890) községünkben négyen dobták el maguktól erőszakosan az életet, öngyilkosokká, ketten fegyver által, ketten pedig kötél által. Három közülük fiatal, erőteljes, munkabíró családapa ezek pinczéikben vetettek véget életüknek, mely körülmény nagyon is feltűnően jellemzi kétségbeesésük okát. Most még csak a kezdetén vagyunk annak a nyomornak, mely kiszámíthatatlan és elképzelhetlen mérvben sújtja az egész Balaton mellékét. A népesség sűrű, gabonatermő földje pedig olly kevés, és ez a kevés is annyira soványan fizet, hogy ezen a vidéken még kenyér sem terem annyi, mennyi a lakosság felének elég lenne éven át. Míg ezelőtt csak 2-3 évvel is elragadóan szép Balaton mellékének zalai részén ma már Alsóörstől Kisörsig kopáran meredeznek a bortermő hegyek.”

A megélhetésüktől, munkájuktól a természeti katasztrófa miatt megfosztott családok többsége napszámosként tengődött vagy az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt ki. A kormányzati, összehangolt, megoldást jelentő lehetőségek hatására azonban viszonylag gyorsan rendeződni kezdtek a problémák. Ennek legfontosabb lépése a somogyi partok homoki szőlővel történő betelepítése volt. Így az északi parti szőlőművesek a déli parton kaphattak művelhető területet. A somogyi homoki szőlők telepítésére gróf Festetics Tasziló engedte át nagy kiterjedésű legelőjét, melyet 1891-ben már a szerződések megkötése után birtokba vettek a gazdálkodók. Így települtek át erre a részre az északi parti gazdák. A déli parti homoktelepítésért külön kormánybiztos felelt: gróf Széchényi Imre, akit nagy tisztelet övezett elkötelezett munkája miatt. Feleségéről, Andrássy Máriáról nevezték el Mária telepnek azt a részt, ahol az új szőlők telepítése megvalósult.

Természetesen a központi intézkedések mellett akadtak olyan helyi kezdeményezések is, amelyek sikerrel jártak a filoxéra elleni küzdelemben. A déli parton Szalay Imre volt az, aki az országos filoxéra-bizottság tagjaként küzdött a szőlőgyökértetű pusztítása ellen és az elsők közt tartjuk számon, aki a balatonmelléki homokon szőlőt ültetett. Az északi parton pedig ott volt Virius Vince, aki 1890-ban Tapolcán filoxéra elleni védekező egyesületet alapított, de hasonlóan értékes kezdeményezése volt Sáner János borásznak is, aki az egyik visszaemlékezés szerint:

„Mikor 1890 év körül a filoxéra fellépett és a hazai szőlők kipusztultak, az oltást még itt nem ismerték. Egy Sáner János nevű ember tanította meg az idevalókat a szőlőoltásra. Ez a Sáner János egyszerű pintérlegény volt. Kiment Franciaországba és ott megtanulta az oltványozást és a modern szőlőmívelést. Aztán hazajött és itt ügyes legényeket toborzott. Deszkából készíttetett egy jókora oltóházat és betanította a népet. A szükséges vadvesszőt eleinte Amerikából hozatták, de hamarosan létesültek részint magánbirtokokon, részint állami telepeken amerikai vadvessző ültetvények. Ennek a vidéknek a részére Tapolcán, majd Balatonfüreden létesített az akkori kormány ilyen vadvessző telepet, majd később Lovason is.”

A filoxéravész sok keserűséget és nehézséget okozott a Balaton vidékének, de a sikeres összefogásnak és az intézkedéseknek köszönhetően kilábaltak a válságból. Az új szőlőfajták megjelenése mellett pedig azokon a helyeken, ahol kényszerűségből abba kellett hagyni a szőlő megművelését, új és szép üdülőhelyek születtek, így alakult ki Balatonalmádi, Révfülöp, Ábráhámhegy, Gyenesdiás és Vonyarcvashegy nyaralóövezetei is.