A novemberi városnapon díszpolgári címet kapott Biró József legutolsó diplomáját 58 évesen szerezte, amikoris nagyobbik lányával együtt járt egyetemre. Siófokra 1974-ben költöztek „csak” félig székely feleségével. A boldogságot az alkotásban, a munkájában találta meg; kikötőket, vízi létesítményeket tervezett, továbbá a kilencvenes évek elején kijárta, hogy ne bontsák le a Víztornyot, amikor ez eldöntendő kérdésként került a siófoki képviselő-testület elé.
„Biró József, de genere siculus” – áll az egyik legrégebbi siófoki társasház második emeleti lakásának névtábláján. Származását tekintve székely – fordítja a latint Siófok újdonsült díszpolgára.
1655-ben II. Rákóczi Györgytól kaptak lófőszékely rangot a felmenői, székely nemesek lettek – mutatja a siofok.hu-nak Biró József Csík megye történetének vaskos kötetét, abban is azt a bejegyzést, ami megerősíti, hogy a menasági Birók lófőszékely rangot kaptak. Szüleinek komoly könyvtára volt, de a 1944. őszén, amikor a szovjetek és a románok bejöttek a Székelyföldre, előtte hamarjában mindent elégettek, dédapja tisztikardját meg elásták, ami nem került később sem elő.
Én még nagyon kicsi gyerek voltam akkor, de a szüleim később sem beszéltek soha arról, hogy mit jelent az, hogy székely nemes… Az is szinte csoda, hogy életben hagyták apámat az oroszok; a kapunkon a cserép piros volt, a kapu lába fehér, a szárnya zöld…Az iskolában, úttörőavatáskor azt mondták, Józsika, neked nem jár piros nyakkendő és jelvény. Sírtam nagyon…Előtte egy egész évet ki kellett hagynom, egy évvel később engedtek csak ötödikbe, ugyanazért, a származásom miatt… Fáztunk is, éheztünk is sokat, de testvéreimmel mind a négyen megmaradtunk – én a mai napig is, pedig többször is kockán forgott az életem. Előbb, amikor idősebb gyerektársaim gonoszságból fölakasztottak egy fenyőfára, de a csángó Farkas Imre bácsi meglátta és leszedett…Hatévesen már dolgoztam, 10 évesen kaszáltam, gyakorlatilag hóeséstől hóolvadásig jártunk iskolába rendszeresen, tehát leginkább télen, amikor erdőn-mezőn nem volt dolog. Sokat robotolt a család, de a beszolgáltatás el is vitte szinte mindenünket. Sokan csak négy elemit végeztek, a hetedik osztályig (akkor ez volt a legfelső) nem mindenki jutott el, de engem engedtek a szüleim tanulni, mert papnak szántak. Hittanra jártunk, a bútorasztalos szakmájú pap gazdálkodott is, és hetente sütött kenyeret a szegényeknek; hatalmasat, kereket, ma is árulnak majdnem ilyet a siófoki Fő utcai pékségben. És ez a pap, aki több férjhez menő szegény lánynak csinált valamilyen bútort, azt mondta rólam a szüleimnek: akármire jó leszek, de papnak pont nem, mert nagyon szapora a beszédem…”
-fogalmazott. Így nem lett pap Biró Józsefből. Ekkortájt történt, hogy már másodjára mentették meg, csak most a gyertyaszentelői misére igyekvők; mínusz húsz fokban kimerülten orra esett a méteres hóban, s amikor rátaláltak, már majdnem kihűlt.
„Ragadt rám a tudomány, ami érdekelt, az a fejemben maradt. A csíkszeredai gimnáziumba (líceumnak mondták mifelénk) felvételiztem, ami sikerült is, de amikor kiírták a névsort, a nevem mögött egy „k” jelzést láttam. Kizártak, ismét csak a származásom miatt. Autószerelőnek mentem, estin kezdtem el a líceumot, de mert nagyon jól tanultam, a másodikat már nappalin folytathattam – igaz, csak októberig, mert ekkor megint hazaküldtek, aztán januárban visszavettek… Így ment ez akkoriban…”
-mesélte. Ha nem is ment könnyen, végül csak elvégezte az erdészeti főiskolát (technikumot).
„Ekkor megint majdnem ottmaradtam; súlyos hasi sérülést szenvedtem, farakodás közben. Délután négytől éjfélig ugyanis dolgoznom kellett, mert sokba került a főiskola. Amikor végeztem, Brassóba helyeztek állásba az erdészeti és kutatóintézethez, aztán öt év múlva „áthelyeztek” Marosvásárhelyre.”
1974 óta ugyanabban a társasházban élnek Siófokon, a vízügynél kezdett dolgozni, noha oda tévedésből került (a vízműnél várták), de ott tartották. Az évek során aztán kapott állásajánlatot Algériából de Pestre, Szegedre is hívták. Azonban hűséges maradt Siófokhoz, a legtovább a hajózáshoz, ahol nyugdíjasként is dolgozott, egészen 76 éves koráig. Hazavitte a munkát, sokszor éjszakákig rajzolt.
Számos tervéből lett valóság, az egyik legnagyobb szabású azonban csak álom maradt. A siófoki kikötő bővítését is megtervezte, olyan lett volna, amilyenből nincs még egy; mintha egy kéz védene egy gyertyalángot, vagy egy kiscsibét, úgy lettek volna védve a hajók is. Végül nem lett rá pénz…”
Mi sem természetesebb, hogy ma is tele van ötletekkel, foglalkoztatja például egy göröglépcsős nézőterű vízi színpad terve a vasúti és a Beszédes híd közé, már „csak” pénz kellene a megvalósításához. Ezt még „kijárná” a döntéshozóknál, árulja el a díszpolgár, akiről a keleti móló szintén általa tervezett felújításakor elhelyezett és tán majd csak száz évek múlva előkerülő időkapszulából megtudhatja az utókor is: azért épülhetett három helyett négy, a mólót a jégtől védő rondella, mert egy évi fizetését ajánlotta fel erre a célra…