„Remote” üzemmódból ébred a tihanyi kutatóbázis – szókimondó interjú az intézmény vezetőjével

„Drasztikusan lépni kell a nemzetközi pályázatok felé. Nem csak azért, mert akkor függetlenebbek lehetünk a bizonytalan magyar háttértől, hanem azért, mert egy kutatóintézetnek a világon mindenhol ez a kutyakötelessége” – mondta Dr. Jordán Ferenc, a Balatoni Limnológiai Intézet tavasszal kinevezett igazgatója, aki a hirbalaton.hu kérdéseire figyelemreméltó őszinteséggel felelt. Válaszaiból kiderül egyebek közt, hogy külföldről hazatérő kutatók sora segíti a fajsúlyát vesztett tihanyi intézet újrapozicionálását, és vele a Balaton-kutatás megújulását.

 

Túl sokáig hallgattak a Balaton nyár végi algásodásáról, mi ennek az oka?

– Nem azért nem nyilatkoztunk az algásodásról, mert politika lenne benne, hanem mert nem tudjuk, mitől van. Arról hetente nyilatkozunk, hogy a nádat nem kéne kivágni, a Balatont nem kéne körbebetonozni, bár politikailag nemkívánatos, mégis mondjuk. Hetente nyilatkozunk arról is, hogy a magas vízszint nem jó, csak a jachttulajdonosoknak, pedig ezt sem akarja hallani a politika, de mi ezekbe beleállunk. A lecsengett algásodás okát, és azt, hogy ez mit jelent a jövőre nézve, nem tudjuk pontosan, és nem akarunk hülyeségeket mondani. Egy tudósnak nem jó érzés, hogy nincsenek megbízható adatok és kutatási eredmények, ezért nem tudja mi történt, és ilyen remote üzemmódban kell ötletelni. Ha minden jól megy, ez meg fog most változni. Előre jelezni akkor is nehéz lesz, de legalább amikor történik valami, tudni fogjuk mi történt és miért. Ha jobban értjük, könnyebb elhárítani a bajt.

 

Az elmúlt egy-két évtizedben egyre csökkent a tihanyi limnológiai intézet fajsúlya, a Balaton-kutatást kívülről nézve némi káosz és hiányosság uralja. Az algásodás okára még ma sincs egyértelmű válaszuk. Nincs ebben a kutatóknak felelősségük?

– Az algásodást egy kijózanító pofonként éltük meg. Nagy részben nem a mi felelősségünk, hogy nem tudjuk mi és miért történt. A mi felelősségünk, hogy nyilvánvalóan többet kellett volna lobbizni pénzért egy megfelelő monitoring-rendszerre, amely több helyen mér, regisztrál folyamatosan adatokat a Balatonról. A lobbizás aztán vagy sikerül, vagy nem. Azt se felejtsük el, hogy a különböző szereplők, egyetemek, kutatóintézetek, vízügyi szervezetek között megvan ez a magyaros ki kit szeret, ki kit nem szeret, kinek ad, vagy kinek nem ad adatot stílus. Van egy kapcsolatrendszer, amelyben folyamatosan pozícionálnunk kell magunkat – ez igaz az egész országra, minden területen. Ha nincs elég lobbierő, vagy amikor pillanatok alatt ellenféllé változhat egy korábbi partner, akkor nagyon nehéz kiépíteni egy megfelelő monitoring rendszert. És akkor még csak a Balatonnál tartunk, miközben rendkívül fontos lenne a Kis-Balatont is sokkal alaposabban megérteni – sőt, a halas kollégák szerint a befolyó vizek vízgyűjtőit is. Ezek nélkül pedig nem lehet megérteni a Balatont.

 

Pedig látszólag nagy a figyelem. Kutatják a Balatont Tihanyon kívül a veszprémi Pannon Egyetemen, a Budapesti Műszaki Egyetemen, korábban a Kaposvári Egyetemen, a tó térségéért pedig két vízügyi igazgatóság is felel. Örülni kell ennek, vagy ebben is változásra lenne szükség?

– Bármilyen sokan kutathatják, ha nincs integráció. A hosszabb távú tervezést, szövetkezést pedig nem segíti, ha jönnek-mennek a források, ad hoc feladatokat kell gyorsan elvégezni. A tudományos igényesség elválik a szolgáltatás-jellegű felmérésektől, csekély a kiszámíthatóság mértéke. Természetes, hogy mi sem tudunk mindent Tihanyban, de mostantól élére fogunk állni a tudományos igényességű integrációt célzó folyamatoknak. Ez az alapja a tó megértésének. Nem az izolált – mégoly jószándékú – erőfeszítések.

 

Miért nincs elég pénz kutatásra?

– Ahogy itt a pénzelosztások történnek, abból nyilvánvaló, hogy a tudományos kutatás a legutolsó. Nagyságrendekkel megelőzi, sőt elsők között szerepel például a turizmus, vagy az ingatlanfejlesztés. Ilyen világban élünk, és ez nemcsak Tihanyra, meg a Balatonra igaz. Ez világjelenségnek is mondható, de tudnék sorolni európai országokat, ahol sokkal jobb a helyzet. Nem mindegy, hogy a GDP-jéből mennyit költ kutatásra egy ország, és Magyarország nem jeleskedik ebben.

– Ahhoz hogy felelősen megszervezzünk egy monitoringot, ami megfelelő munkaerő felvétellel is jár, nem merünk csak magyar forrásokra támaszkodni, ezért is kellenek a nemzetközi pénzek. Egy ötéves EU-s pályázat, az öt évre elég forrást jelent. Azt senki sem veszi el. Ötletszerű, kiszámíthatatlan támogatásra nem lehet monitoring-rendszert építeni. Egyébként itt hadd jegyezzem meg, hogy a híres nápolyi monitoring-rendszer, ahol százéves adatsorokkal rendelkeznek, hasonló problémákkal küszködött, az ottani intézetre többször vetült a bezárás árnyéka. Ebben mi jobbak vagyunk, be még nem akarta senki sem zárni a tihanyi intézetet.

– Nehezíti a helyzetet, hogy egy ország életében a tudományos kutatás presztízse kicsi, még ezen belül is leghátul kullognak a hosszú távú kutatások. Szívesebben adnak pénzt arra, ami 3 év múlva hoz valami szenzációs eredményt, mint arra, amit 60 éve csinálunk, és még 60 évig szeretnénk – mert amúgy kell is. Nyugaton több pályázati zsűriben is dolgozom, ott már nem ez a divat. A tudományos monitoring az a legmostohább kutatási stratégia. Két-három éves adatsorok alapján nem lehet megmondani, mi történik egy tóban. Aztán amikor probléma van, akkor jön mindenki, hogy miért nem szóltunk.

 

Honnan kapott pénzeket eddig a tihanyi intézmény?

– Hazai kutatási pályázatokból is, de nagyrészt a kormánytól, minisztériumoktól. Ha azt nézzük, hogy ez egy tudományos intézet, nagyon-nagyon kevés az a pénz, amit eddig kaptunk, de a fő probléma nem is az, hogy mennyit, hanem hogy milyen pénzeket! Rá kellett állni arra, hogy innen-onnan csurran-csöppen a pénz, és az ígéretek nem mindig váltak valóra. A tudomány ma abszolút nem így működik, és mi sem így kívánunk működni hosszútávon. Reméljük, ebben itthon is változás lesz! Nemzetközi pályázatokat is kell nyerni, és EU-s vagy éppen amerikai pénzeket idehozni. Az a forrás, amit így nyer el az ember, az tényleg az ő pénze, és azt felelősséggel kell, hogy elköltse, mert kutyamód ellenőrzik.

– A nagy pályázatok azért is fontosak, mert ma már magának egy modern intézetnek a szerkezete is a nagy pályázatoktól függ. Ha például egy nyugat-európai intézetben egy jó szakember elnyer egy nagy pályázatot, az mondjuk egy hat fős kutatócsoportnak öt évi munkát jelent. Erre tartunk, erre megyünk. Itt fontos a pályázatokat elbíráló zsűrik tevékenysége a kutatók munkájának minőségellenőrzése is. Aki elnyer egy European Research Council pályázatot, az nagyon buta nem lehet. A vesztesek többsége is kiemelkedő kutató. Egy minisztériumi jelentésbe vagy egy környezeti hatástanulmányba viszont olykor mindenfélét bele lehet írni, csak határidőre legyen meg.

 

És eddig miért nem hajtottak rá ilyen biztos forrásokat hozó, nemzetközi nagypályázatokra? Nem voltak Tihanyban komoly kutatók, vagy egyszerűen nem pályáztak uniós pénzekre?

– Leginkább a szemlélet volt nagyon más, de a személyi állomány minőségén, a kutatások színvonalán, az infrastruktúrán és a pályázati stratégia kidolgozásán is bőven van mit javítani. A kutatómunka stílusában és koncepciójában fokozatosan elmaradt a világszínvonaltól. Nem volt komoly stratégia, és nem volt meghatározó a teljesítményelvűség. Az infrastruktúrán is múlott, de nem csak azon. Néhány dolgozó egyáltalán nem volt alkalmas nemzetközi szintű munkára, vagy nem is akart pályázni. Hosszú évek óta téma, hogy publikálni és pályázni kell, de ezt nem vette mindenki komolyan.

– Amúgy ez egy róka fogta csuka helyzet, mert uniós pénzeket csak jó kutatók tudnak elnyerni, tehát nagyon húzós kutatók kellenek. Másrészt jó kutatókat csak ilyen pénzekből tudunk idehozni. Ma már van az intézetben egy-két új kutató, akik eséllyel pályáznak majd uniós pénzekre. Ha ők nyernek, azonnal fel kell venni hasonlókat, akik jó eséllyel tudnak újabb forrásokat szerezni. Ezt a munkát már tavasszal elkezdtük. Ez nagyon izgalmas kihívás az Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) vezetőségének, amelyhez tartozunk.

 

Mi változott attól, hogy az Magyar Tudományos Akadémiától az Eötvös Loránd Kutatási Hálózathoz (ELKH) került a tihanyi kutatóbázis?

– Most még a megalakulás időszaka van. A várakozások szerint a korábbiaknál jobb anyagi helyzetbe kerülünk, ami tegyük hozzá, azért nem nagy kunszt. A kutatóközpont idén körülbelül 700 millió forintból gazdálkodott, aminél jóval nagyobb összegre számítunk, és jut majd talán a kutatási hálózat számára nyújtott extra többmilliárdos kormányzati támogatásból is.

– Amúgy nyilván mi is vegyes érzelmekkel fogadtuk az ELKH megalakulás felé vezető út első lépéseit. A helyzet viszont javul, Maróth Miklós elnök úr eddigi nyilatkozatai, állásfoglalásai többször esnek egybe azzal, amit mi is szeretnénk itt a tihanyi intézetben.

 

Mondana erre példákat?

– Például az az álláspontja, hogy abba kell hagyni az értékelhetetlen magyar publikációk kilóra gyártását. Azt is mondja, aki jó kutató, az kapjon szabadságot, csináljon amit akar. Pontosan ezt szeretnénk, ezt csináljuk mi is; aki jó, kapjon szabad kezet. Nem egy intézetvezetőnek kell a kutatók értékelésében jeleskednie, ezt a nemzetközi zsűrik, a szakértő bírálók végzik el. Tehát verbálisan kezdünk egyetérteni, és most várjuk, tényleg így alakul-e majd minden.

 

Támogatják önt abban, hogy újrapozicionálja a tihanyi intézetet?

– Igen, ezt most nagyon keményen kell csinálni, és szerencsére a vezetőség teljesen egységes ebben. A tihanyi kutatóintézet az ELKH-hoz tartozó, négy intézményből álló Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) része. Az ÖK főigazgatója Szathmáry Eörs professzor, aki nemcsak pályázatokat nyer, tehát rengeteg forrást szerez, hanem nagyon jó szemléletet honosít meg. Például segít hazahozni külföldön élő magyar fiatalokat. Az új vezetőségben 4 olyan magyar van, aki nemrég jött haza hosszú külföldi tartózkodás után. Új ügyvezetőnk, új gazdasági igazgatónk, új pályázatos csoportunk van. Mondhatjuk azt, fent mindenki vadonatúj. Ha nem lenne ez a nagy politikai átalakulás az MTA körül, akkor talán fénysebességgel robognánk előre. Most időnként zavaros a helyzet, olykor szembe- és oldalszelek is fújnak.

 

Szathmáry Eörs garanciát jelent arra, hogy jó az irány?

– Ő kiváló kutató és jó diplomata. Mindegyik politikussal le tud ülni, és nem azért, hogy elvtelen kompromisszumokat keressen, hanem hogy értelmes dolgokról beszéljenek.

– Nekem ő olyannyira garancia, hogy én például csak addig csinálom, amit elvállaltam Tihanyban, ameddig ő itt van. Nem ismerek Magyarországon senki mást, aki alá így beállnék. Minden nap azért drukkolunk, hogy az aktuális politikai események segítsék, és ne gátolják a munkánkat. Én hatévnyi olaszországi munka után jöttem haza. Többen pedig 6-8-10 év Ausztria, Franciaország, Spanyolország, Németország, Svájc után. Ez egy világlátott, fiatalos gárda. Több évtized lemaradását kell bepótolni, elsősorban szemléletváltás formájában.

 

Hány kutató dolgozik Tihanyban, és mennyi kellene?

– Durván nyolcvanan vagyunk, akiknek a fele kutató. Folyamatosan, dinamikusan változik ez a szám. Fiatalok, doktoranduszok jönnek-mennek, külföldről térnek vissza magyarok, külföldiek kezdenek beszivárogni. Emiatt nem is tudok pontos számot, hetente változik. A kutatóink több mint fele már 40 év alatti, ami jónak számít. És sok a tehetséges fiatal. Itt az is fontos, hogy valaki utazzon, mert a magyar kutatók mobilitása és így nemzetközi kapcsolatrendszere olykor bizony gyenge. Olyan fiatalokat részesítünk előnyben, akik jártak már, vagy akarnak külföldön járni.

– Amúgy minimum kétszer ennyi ember kellene, hogy a Balatont megnyugtató mértékben tudjuk kutatni, megpróbáljuk alaposabban megérteni, és legyen, aki kutassa az összes fontos területet: állatokat, növényeket, a tó fizikáját, kémiáját, a térség szociológiáját. Így óhatatlanul kimaradnak területek.

 

Mennyire szabad a döntés abban, hogy mire lehet fordítani az intézménynek szánt forrást? Ki és hogyan dönt a kutatási témákról?

– Ott tartunk, hogy összegyűjtöttük az igényeket, és most várjuk Tihanynak mennyi forrás jut, és meg lesz-e címezve az alaptámogatás, hogy ezt bérekre, eszközre vagy felújításra kell fordítanunk.

– Ami a kutatási témákat illeti, ezekről a vezetőséggel egyeztetünk, abszolút baráti beszélgetések során. Ezeken is nagyot kell változtatni, mert nem naprakészek. Például a környezeti DNS alapú kutatásokat nagyságrendekkel jobban fel kell futtatni. A szétaprózódott kutatási vonalakat próbáljuk összehozni integratív, vagyis összevonható, egyesíthető kutatási vonalakká. A monitoring tevékenységet, ami nemcsak kutatás, hanem információszolgáltatás is, próbáljuk egy kicsit gatyába rázni, nemzetközi standardek szerint. Amúgy a lehetőségeinken belül azt kutatjuk, amit fontosnak tartunk, kompromisszumok nélkül. Nem kell semmit újra kitalálni. Ebben az országban mindig kitalál valaki valamit, miközben azért nincsenek nemzetközi kooperációk, mert nem követjük a nemzetközi sztenderdeket. Okos, szalonképes kutatókra van szükség.

 

Mit tettek azért, hogy mielőbb kiderüljön az algásodás oka, ami azért is sürgető kérdés, mert ha lesz folytatása, annak a fürdőzésre és a Balatonból nyert ivóvízre is hatása lehet?

– Egy új kutatást nem tudunk máról holnapra elindítani, bürokratikus okokból szinte minden fillér meg van címezve, nem tudjuk másra költeni a pályázati pénzeket. Pont ezért lenne jó egy “új Balaton-monitoring” büdzsé az alapköltségvetés keretein belül, mert azt ilyenkor azonnal át tudnánk irányítani. Erre most kértünk egy nagyobb összeget, amit ha megkapunk, teljesen új alapokra kerül a Balaton monitorozása. Ez két dolgot is jelent. Egyrészt információt szolgáltatni a nemzetnek: bármit kérdeznek a Balatonnal kapcsolatban, tudjunk rá válaszolni. Másrészt erre szükség van ahhoz, hogy tudományos alapossággal értsük meg a Balatont. Olyan monitoringot szeretnénk, amiből 15-20 év múlva izgalmas és magas színvonalú tudományos eredmények születhetnek.

 

Rendkívül kívánatos adottságokkal rendelkezik a tihanyi limnológia épülete, vízparti elhelyezkedése, kikötője. Felröppentek hírek arról, hogy akadtak, akik más célokra szerették volna megszerezni. Van ilyen veszély?

– Voltak ilyen hangok, de úgy tűnik, elmúltak. Most egyáltalán nem félünk attól, hogy ki kellene innen költöznünk. Ez tényleg egy nagy múltú, csodálatos hely, a nagy Klebelsberg kultuszminiszter munkásságának egyik ékköve, nagyon alkalmas kutatóbázisnak – mindemellett rengeteget kellene költeni a felújítására minden téren. Elkezdtünk kisebb lépésekben haladni. A vendégház alagsorát teljesen kicseréltük, ötcsillagossá tettük. Az egyik épület tetőszerkezetét is kicseréltük. Már zajlik az alagsorban egy 6 millió forintos laborfejlesztés. Jövő év februárjáig sorban beterveztük mi lesz kifestve, felújítva, hol lesz vizesblokk csere, falbontás. Ugyanígy látjuk előre, hogyan formáljuk a személyi állományt: kik azok az emberek, akik vagy elmennek, vagy nyugdíjba mennek, és helyettük kiket próbálunk idecsalni.