„Hogyan lehet, hogy eddig erről nem tudtam?” – valószínűleg jó páran lesznek, akiknek valami hasonló fordul meg a fejében, amikor rácsodálkoznak a balatonalmádi Pannónia Kulturális Központban a napokban megnyitott, az alkotó születésének 100. évfordulója előtt tisztelgő kiállítás elképesztően magas színvonalú és gazdag anyagára. Hát igen: Bognár Zoltán (1924–1992) grafikusművész-pedagógus valahogy radar alatt maradt korabeli hivatalos kultúrpolitika számára – írja a veol.hu.
Neki nem jutottak fekete limuzinos repivendéges, összehajolva sutyorgós, pezsgős, az országos közéleti és művészeti sajtóban gazdagon tálalt fővárosi kiállításmegnyitók. A neve nem folyt mindenhonnan is. Cserében hihetetlen közegben mozgott a vörösberényi művésztelepen (1954–1963), amelynek alapítója és egyik meghatározó alakja volt. Csupa barát, egy nagy család, amelynek tagjai alig várták, hogy jöjjön a nyár.
Bognár Zoltán egy idő után úgy döntött, hogy az évi nagy együttlétek és -gondolkodások közötti időszakban sem akar meglenni az olyannyira megszeretett Vörösberény, Balatonalmádi, a Balaton és a közeli Bakony nélkül. Így hát 1957-ben Vörösberénybe költözött és ott is élt 1976-ig. Akkor se ment messzire, csak Veszprémbe, ahol élete hátralévő részét töltötte.
Az Operaház egykori díszlet- és kosztümtervezője középiskolai tanárként dolgozott előbb Balatonfüreden, később Veszprémben. A művésztársai és tanítványai által tisztelt és becsült, az almádi és a veszprémi utcakép részévé szervesült, pipázó úr alakját nagyvilágias aura övezte. Suttogták, mások tényszerűen tudták: Párizsban született. No nem nagypolgári szalonba, hanem kivándorló szülők gyermekeként és nem is töltött olyan hosszú időt a világ akkori művészeti fellegvárának tekintett Fény Városában. De egy pillanatra sem esett ki a Párizs megtestesítette felső szellemi szférából. Se Vörösberényben, se a veszprémi panellakásban.
Bernáth Aurél tanítványa jellegzetes, igencsak vérbő falusi figurákkal, balladai alakokkal, párizsi vagányokkal és villoni félvilági jelenségekkel népesítette be birodalmát, akik közül jó néhánnyal találkozhatunk a rendkívül izgalmas tárlaton. A linómetszetek a pásztorfaragók készítette tükrösökön, borotvatokokon és mángorlókon alkalmazott véséstechnikát idézik, ily módon azokon nyoma sincs modorosságnak, túlcizelláltságnak. Annál inkább áthatja az ábrázolt, sokszor nagyon is mai, kissé zavarba ejtő jeleneteket a Bognár Zoltánra jellemző fanyar, itt-ott vaskos humor és fonákról látási képesség. Mindez a Köztemető című linómetszeten és az azon olvasható sírfeliratokon, illetve a Szólásmondások című sorozaton csúcsosodik ki, amelyek eleve szerezhetnek egy jó napot a látogatónak. Sokáig elkísérnek mindenkit a Bognár Zoltán utolsó alkotói korszakában készült, maszkszerű, szuggesztív, magyar és külföldi legendás művészekről készült portrék is – írja a veol.hu.