Jásdi István a járvány és a Balaton beépítésének hatásairól

„Minden elmaradt, ami személyes, baráti találkozó, rendezvény lett volna” – von mérleget Jásdi István csopaki borász. A békeidőben zajló borász-vendégesteket vagy éppen elmélyültebb, szakmázós tematikus kóstolókat nem is üzletileg hiányolja. Szerinte nyomorúságosan próbálták meg ezeket online pótolni. “Pont azt a személyességet nem tudják az online változatok, amik elmúltak, és hiányoznak az életünkből” – fogalmaz a borász a 24.hu-nak, beszélve a Balaton körüli táj beépítésének fonákságairól is.

 

Öregszünk itt jó néhányan: Bockkal egyidősek vagyunk, Tiffán még idősebb – nekünk még sokkal jobban hiányzik minden, mert valószínűleg sok mindent nem lehet pótolni abból, ami most kimarad.

Ahogy mindenütt, a nyár tavaly is, idén is hálásabb volt a birtokon, megtartották például a belépő nélküli, rendre telt házas teraszkoncerteket, irodalmi esteket. „Ezeket a feleségem szervezi, nem volt hajlandó elengedni őket, és nagyon jól tette. A téli alkalmak, amikor be kell zárkózni egy ilyen térbe, azok nem működtek, nem működnek idén sem.” A szakmai és nyilvános részből álló Vörös Balatonból idén legalább egy podcast született a nagyközönségnek, de a Borászok borásza fórumát Zoomon tartották.

Jásdi 2017-ben nyerte el a borászoknak alighanem legkedvesebb címet, amelyet mindig a díj korábbi birtokosai ítélnek oda egy újabb társuknak. „Ezeken nagyon jót beszélgetünk, időnként vitatkozunk: épp ez a személyesség, ami a leginkább hiányzik. Ahogy a fogyasztóknak is más, mondjuk, a hegyborunkkal egy étteremben találkozni egy jó pincér, sommelier segítségével, megfelelő ételkörnyezetben, mint a harmadik-negyedik polcon egy hipermarketben. De üzletileg nincs okunk panaszra, az áruházak átvették a szenvedő budapesti gasztronómia helyét. És jöttek ezek az erős nyarak: aki nem mehetett külföldre nyaralni, az a Balatonra jött, aminek vannak pozitív, vannak negatív hatásai. Vannak régi visszatérő vendégeink, és most lett pár hónap, amikor megjelentek a marbellai meg a Seychelles-szigeteket járó hazánk fiai, akik kicsit azt várják a Balatontól, amit a Balaton nem tud, ugyanakkor nem tudják, hogy mi az, amiről sokkal többet tudna.”

Szépen épül a Balaton – befelé

A járvány nemcsak egydélutáni látogatókat, de azok hullámát is magával hozta, akik a budapesti agglomeráció helyett egészen a tópartig költöztek ki a home office lázban. „Nagyon megértem, hogy menekültek a pesti bezártság elől: na, ők mind a környéken vágytak házat venni. Nyilvánvaló viszont, hogy szőlőt művelni nem tudnak, nem akarnak, tehát szép lassan zsugorodik az a táj, amiért ide jönnek. Mindenki úgy képzeli el, hogy ő még pont ide tud jönni, de közben már Zánka környékét is kezdik megszállni. Azoknak, akik kiöregedtek, vagy eleve spekulációs céllal vettek szőlőt, ez jó. Azoknak, akik szőlőt akarnak művelni és abból bort készíteni, gazdasági nonszensz. Amikor Csopakon 100-110 millióért adnak el egy hektár szőlőt, és gazdasági épületként felhúznak rajta egy nyaralót, azon nyilvánvalóan nem lehet gazdaságosan szőlőt termelni. Nincs olyan termék ma a magyar borpiacon, ami ezeket az ingatlan- és szőlőterület-árakat elbírja, Franciaországban se lenne sok. Az a szerencsénk, amire kevesen jöttünk rá, hogy itt nem feltétlenül a legmagasabb, legjobb panorámájú helyek adják a legjobb szőlőt, a legkarakteresebb bort, hanem lejjebb is vannak ilyen területek. Ebből élünk.”

 

Alapvetően üzleti nyomás van is már rendszerváltás óta

„Most éppen a Kerekedi-öböl fölött épül be a valamikori bivalylegelő” – hoz más nagyságrendű példát a környék átalakulására. „Ahhoz, hogy beépülhessen, szőlőt kell telepíteni, át kell minősíteni a területet, ami látszólag jól hangzik. Az senkit nem érdekel, hogy a vízparton, a nádas fölött minden lerohad, meg az sem volt szempont, hogy az onnét lefolyó növényvédőszeres csapadék a nádast meg az élővilágot fogja lerombolni. A nemzeti park már lemondott róla, az önkormányzat egy darabig tiltakozott, aztán föladták.

Ebből mindenki csak a politikai nyomást veszi észre – lehet, hogy az is van, nem tudom – , de ez alapvetően üzleti nyomás, ami itt van már a rendszerváltás óta.

“A csapdahelyzetet nem veszik észre azok, akik ide bevásárolják magukat”

Sehol nincs értelme a szőlőterületként történő eladásnak, mert ha egy gazdasági épületre építési engedélyt szerez valaki, abban a pillanatban tízszeres az ár. Egykori bankvezér ismerősöm 15-20 éve vett egy hektár szőlőt: mondtuk neki, hogy 25-30 millió forintért ez értelmezhetetlen lesz, de utóbb szerzett rá építési engedélyt. Ő ugyan már régen Marbellára költözött, de az építési jogát sikerült eladnia, aztán bérbe adnia 99 évre, ügyes ügyvédekkel kikerülni a gazdák elővételi jogára vonatkozó törvényt, és ott áll a ház. Csak éppen a csapdahelyzetet nem veszik észre azok, akik ide bevásárolják magukat. Egy másik régi barátom is ideköltözött, miután eladta a vállalkozását, föl is mentünk hozzájuk vendégségbe. Mondtam, hogy ugye tudod, hogy ugyanilyen házat fognak eléd építeni? »Nem létezik, majd én megveszem azt, ha kell, meg elővételi jogom van!« Most ott áll előtte az ugyanolyan, csak másfélszer akkora ház, és szétteszi a kezét, mert ő nem ezért jött ide.

Idegenforgalmi attrakcióban mi, magyarok nem vagyunk gazdagok, de azt a keveset használhatnánk jól: a hagyományos tájat, a Dunakanyart, a Balaton környékét, főleg az északi part épített környezetével, Tihannyal. Ha azt próbáljuk ideépíteni, ami a spanyol tengerparton elfért, akkor ennek nincs jövője. De itt olyan pénzek mozognak, hogy esélye nincsen a táj megtartásának.

Amikor világválság van, a világ összes kormánya, a mienk is, az amerikai is ezermilliárdokat dönt a piacra. Az inflációs folyamatok oda vezetnek, hogy ésszerű üzleti terveket már nem lehet készíteni, mindenki menekül az ingatlanba, mert az legalább stabil.

Elég sokat dolgoztam a gazdaságban, hogy tudjam, ennek a logikus következménye az ingatlanpiac néhány éven belüli összeomlása.

 

Meglepődnek majd, akik most fél hektár szőlőkre építenek borospincének nevezett nyaralót

Ez az, amit az ember hiába magyaráz, amikor pánik van. Az ember Cassandraként azt érzi, hogy a francba, láttam, hogy mi fog történni, de marhára nem érdekel senkit. Akik most fél hektár szőlőkre építenek borospincének nevezett nyaralót, egy idő után azzal szembesülnek, hogy a következő fél hektárra más épít ugyanekkora házat ugyanolyan tűzivíz-tárolónak mondott úszómedencével, ami mellett megrohad a szőlő, mert nyáron párolog. Amikor véget ér a Covid, rájönnek, hogy nem ezt akarták, és mennének vissza Marbellára, de ugyanez érvényes a tóparti lakóparkokra is. És amikor egyszerre akarják eladni, akkor összeomlik a piac. Ha az ember elég időt tölt az üzleti világban is, szőlőben is, borászok között is, természetben is, akkor ezek viszonylag világos képletek. Ha az ember ideérkezik, akkor hajlamos csak egy részét látni.”

.

Tájjellegű, asztali bor: tehát prémium

De miért ne nőhetne a borszőlő a panorámától távolabb? „A csopakiság, a somlóiság, az egerszólátiság és így tovább meggyőződésem, sokunk meggyőződése szerint a bornak fontosabb jellemzője, mint a fajta, és majdnem olyan fontos, mint a személyiség, aki mögötte van. A franciák szerint a terroir fogalma elsősorban maga a terület, és az ember, aki a szőlőt műveli, bort termeli. Magyarul tájjellegűnek mondanám, ha nem rontottuk volna már el ezt a szót úgy, ahogyan az összeset. Az asztali bor valamikor Ferenc József asztalán volt bor volt, mostanra meg azt jelenti, hogy na, ehhez már ne nyúlj.”

Jásdi István túl az ötvenen, egy külkereskedői karrier után, vállalatvezetői és nyugati (franciaországi) tapasztalattal váltott borra: ingatlanokkal folytatta volna az élethosszig tartó tanulást, amikor a romos egykori püspöki birtok épületére bukkant Csopakon, majd gyerekei és a helyiek távolságtartó figyelme mellett borásszá képezte magát.

A cikk folytatása itt olvasható.