Nehezebb dolguk van a kikötőépítőknek a Balatonnál, mint a tengeren (likebalaton.hu)

A XX. század első felében jelentős infrastrukturális fejlesztések történtek a Pannon Tengernél. Ennek egyik fontos állomása a balatoni kikötők megfelelő kialakítása volt. Több évtizedig zajlott a tavi kikötők tervezése, építése és a partszakaszok megerősítése.

A munkálatokat Kaáli Nagy Dezső vízügyi mérnök, miniszteri tanácsos vezette. Kaáli Nagy sírja a siófoki temetőben található, melyet nemrégiben méltó módon, széleskörű összefogásnak köszönhetően újítottak fel.

Kaáli Nagy neve sok helyütt előkerül a balatoni szakirodalomban, de valódi tevékenységét talán nem annyira vesszük számba. Pedig egyfajta szürke eminenciásként tevékenykedve hatalmas munkát végzett a nagy tónál.

Az erdélyi nemesi családból származó, műegyetemi mérnöki diplomával rendelkező Kaálit 1912-ben bízták meg a Balatoni Kikötők Felügyelőségének vezetésével. Az elkövetkezendő negyed században sorra készültek a korszerű balatoni kikötők és partfalak. Az egyik tudományos ankéton Kaáli Nagy a következőkben fogalmazta meg alapvetéseit:

„Talán hihetetlennek látszik, hogy a mi bájos kis Balatonunkon, a víziépítmények tervezése problematikusabb, mint a tengeren, mert míg a tengeren a tervezőnek csak a hullámokkal kell számolni, addig a Balatonnál nagyon is figyelembe kell venni a jégviszonyokat.”

A balatoni vízmagasság változásai, a szél, a hullámzás és a jégviszonyok összhatása eredményeként speciális kikötőket tervezett, melyet K.N.D. jelű partvédműnek nevezett el a szakma. A technika lényege: minden, ami a víz alatt található beton és kő, a víz feletti részek pedig cserélhető fa alapanyagúak. A két partszakasz különböző adottságainak megfelelően alakították ki a mólókat is: az északi részeken tóba nyúló, a déli szakaszokon medencés jellegű kikötőket építettek.

A teljes cikk itt található.