Műtrágya-, lőpor és hajógyár – A balatoni ipar tömör története (welovebalaton.hu)

A Balatonnak a turisztika mellett gazdaságilag is mindig fontos szerep jutott, legyen szó a halászatról, az erdő- vagy a mezőgazdaságról. Az ipar ugyan nem nőtte körbe a tavat, de a jelentősebb városokban így is megtalálhatók voltak kisebb-nagyobb könnyű- vagy nehézipari üzemek már a századforduló környékétől.

A legnagyobb ipari csoportosulás a Várpalota–Berhida-Pétfürdő-Balatonfűzfő tengelyen alakult ki – olvasható a welovebalaton.hu összeállításában.  Ebből is kiemelkedett az 1931-ben alapított pétfürdői Nitrogénművek. Nitrogénalapú műtrágyákat gyártottak a kezdetektől, az 1932-ben szabadalmaztatott pétisót is itt találták fel. A gyárat a kezdetek óta többször bővítették, modernizálták (legutóbb 2004-ben), párszor tulajdonost is cserélt , hogy a szocializmus államosításáról ne is beszéljünk.

Balatonfűzfő – lőpor- és papírgyár

Fontos kiemelni a Balaton-part legindusztriálisabb városát, Balatonfűzfőt, aminek Fűzfőgyártelep néven nagy múltú – mai kifejezéssel élve – ipari parkja is van. A településnek azonban vannak bőven előzményei, már a királyság kialakulása előtt is laktak itt emberek (egy Máma nevű faluban), végül a századforduló után lett Fűzfő azzá, ami. A vegy- és a papíripar megjelenése fejlődő pályára állította a községet, ami 2000-től a városi rangot is viseli.

Az ipar egyik legjelesebb képviselője a lőporgyár volt, amit 1922–1927 között telepítettek át ide Mosonmagyaróvárról. A Hazai Papírgyár Rt. üzeme pedig 1929-ben kezdte meg a termelést. Időközben a lőporgyárból Nitrokémia Ipartelepek Rt. lett, ami más vegyipari termékeket is gyártott. Saját lakótelepet építettek ki Fűzfőgyártelepen, a komplexumot fallal vették körbe, fegyveres őrség védte, város volt a faluban. A papírgyár is építtetett lakásokat, a ma Balatonalmádihoz tartozó Vörösberény szomszédságában. Az egyik városi legenda szerint azért lett Tobruk a neve, mert az építkezés idején zajlottak a II. világháború észak-afrikai hadszínterén a tobruki csata harcai.

A világháború végén a németek leszerelték az üzemeket, ami mozdítható volt, azt igyekeztek elvinni. A szovjet front átvonulása és a bombázások is komoly károkat okoztak a településen és az ipartelepen. Csak a háború után lett közigazgatásilag önálló település Balatonfűzfő, ahol újabb lakások sokasága épült, felpezsdült a sportélet (1928 óta van egyesülete Fűzfőnek), és persze az ipar is megvan a mai napig. A Nitrokémia már nem hadi- és vegyüzem többé, hanem környezeti kármentéssel foglalkozik (állami tulajdoni többséggel; részben pont a jogelőd cég szennyezésének felszámolása miatt), a Fűzfői Papír azonban változatlanul ontja magából a kishajós logóval ellátott füzeteket és nyomtatványokat. A gyártelepen sok kisebb cég és üzem is működik még, no meg egy hulladékégető mű.

Balatonfüred – hajógyár

Füredről már a 19. század második felében is futottak ki arisztokraták vitorlásai, de egy Richard Young nevű angol úr hozta el az áttörést és alapított kishajóépítő manufaktúrát 1880-ban. Ezt fokozatosan kibővítette, a sólya és az első épület után a partszakaszt nagyobb hajók építésére és vízre bocsátására is alkalmassá tette. Az első itt megépült hajó a Senta nevet viselte. 1885-ben Young távozott az országból, a nem sokkal korábban alakult Stefánia Yacht Egylet vette át a hajóépítő műhelyt. Más angol szakemberek itt maradtak, kitanítottak magyarokat, megteremtődött a balatoni hajóépítés szakmai alapja. Az első motoros hajók is elkészültek, miközben a Stefániából Királyi Magyar Yacht Club lett, Füred fürdővárosa pedig aranykorát élte eközben.

Az I. világháború utáni gazdasági hanyatlás majdnem magával rántotta a balatoni hajózást is, ám az üzem állami felvásárlás hatására megmenekült, 1926-tól az IBUSZ Yachtépítő Telepe néven működött. Később a MÁV alá került mind a hajógyár, mind a Balatoni Hajózási Rt., így 1927-től az előbbi az utóbbinak is gyártott nagyobb méretű, személyszállításra alkalmas hajókat is. A II. világháborúhoz közeledve egyre több kisebb hadihajót, motorcsónakot gyártottak a hadiüzemmé változott gyárban, ami Tihany felé terjeszkedett. A háborúban a németek a balatoni hajóflotta nagy részét felrobbantották, később a hajógyár ezeket igyekezett felújítani, majd a Sió-zsilip és csatorna bővítése után már nagyobb uszályokat és hajókat is gyártottak, hisz ezeket le lehetett úsztatni a Dunáig.

A Balatonfüredi Hajógyár államosított cég lett 1950-ben, és mivel a többi hazai hajógyár a háborús jóvátételi kötelezettségeket teljesítette, Füreden gyártották az ötvenes-hatvanas években a Mahart dunai flottájának tagjait is (1500 tonnás uszályokat és jégtörőket is). Hamarosan már exportra is gyártottak hajókat, de a vitorlások összerakása is folytatódott. 1961–1976 között épültek meg a ma is használt tihanyi–szántódi komphajók Füreden. A lendület a nyolcvanas évekre megtört, nehéz lett alapanyagokat beszerezni, elmaradtak a megrendelések.

A rendszerváltás óta a vitorlásépítés, a kikötői helyek bérbeadása, a vitorlázóknak nyújtott szolgáltatások és az ipari csarnokok magáncégek általi hasznosítása mentette meg a nagy acélhajókat már rég nem gyártó telepet (a múltra egy múzeum emlékeztet). Füred pedig időközben a turizmusból megélő, pezsgő város lett, aminek a nyugati részén fejlődött ki egy ipari parkra hajazó városrész.

A teljes összefoglaló képgalériával a welovebalaton.hu oldalon érhető el.