Málladozó pincétől a „Borászok Borásza” díjig – Interjú Jásdi Istvánnal (onlinebalaton.hu)

Szűk húsz évvel ezelőtt Csopakon, a falu nyugati határában csipkebokor-rengeteggel, mandulafák elvadult hajtásaival, burjánzó bodzabokrokkal, elhanyagolható mennyiségű szőlővel övezve állt egy düledező, tornácos pince-présház. Jásdi István borász húsz év alatt igazi otthont, egy kis Balaton-felvidéki paradicsomot varázsolt az ódon présházból. A „Borászok Borászát” e húsz év tapasztalatairól, a kezdetekről, és természetesen az újjáéledő csopaki borról kérdezte Varga Kende Lőrinc.

 

Az egykori csopaki Ranolder-birtokhoz tartozó vincellérház 1998-ban került Jásdi István és családja birtokába. Közvetlenül az épület teljes felújítását követően a bortermelés is elindult. Az első szüret után a Jásdi Pince borait arany- és ezüstéremmel díjazták. 2017-ben Jásdi István két évtizedes munkáját kollégái „Borászok borásza” kitüntetéssel méltatták. A 17 hektáros birtokon főként olaszrizling, valamint chardonnay, szürkebarát, furmint és cabernet franc található.

 

Málladozó pince, ébredező álmok

A kilencvenes évek végén a présház teljesen lepusztult állapotban volt. Az épület valaha jobb korokat is megért, málladozó falai pedig korábban – a XIX. század második felében – a veszprémi Ranolder püspök igen szépen alakuló egyházi szőlőbirtokának büszke bástyáiként tettek tanúbizonyságot a püspök lankadatlan szorgalmáról és borszeretetéről. Jásdi István – akkor még a sikeres közgazdászi életpálya útvesztőiből a lehetséges kiutakat keresve – meglátta a romos épület öreg oszlopait átlengő porlepte történelem szilánkjait, és egy hirtelen elhatározástól vezérelve úgy döntött, e töredezett darabokból újra visszaállítja a Ranolder-féle vincellérház régi fényét.

Ötven éves koromig minden nap bementem dolgozni, volt fix feladatom, aztán végül eladtam a cégemet, kiszálltam. Mindig arra vágytam, hogy legyen egyszer egy olyan időszak az életemben, amikor semmi dolgom sincs, kiolvasok mindent, amit addig még nem olvastam el, megnézek mindent, amit még nem láttam. Még pénzem is volt… Aztán négy-öt hét múlva azon kaptam magam, hogy reggel felkeltem, és nem igazán tudtam mit kezdeni a napommal. Ezért beiratkoztam egy posztgraduális ingatlan-szakra. Ennek kapcsán – kényszerből – elkezdtem nézni az ingatlan-hirdetéseket, így jött szembe egy balatoni hirdetés: Csopakon pince eladó. – mesél a kezdetekről Jásdi István.

 

Kalandos kezdetek

István és felesége nagyon hamar elhatározásra jutottak, megvették a birtokot. A tulajdonos csárdát szeretett volna építeni ide, buszfordulóval, medencével, de az elképzelés végül megbukott. Aztán István keze alatt szépen lassan elkezdődött a ház, és azzal együtt a szőlőbirtok, sőt, nem sokkal később az egész régióra jellemző idejétmúlt, igen hibás elveket követő borkultúra újjászületése, újjászerveződése. Igazi sikertörténet megszületésének lehettek tanúi a helybéliek: Az első szüret elején még kétkedő, a pesti üzletembert magukban fölényesen megmosolygó szomszéd gazdák végül maguk is bekapcsolódtak a szüreti munkákba, és a modern, alaposan megtervezett és kivitelezett borászati technológiát elismerő biccentésekkel méltatták.

Az eredmény: a ’99-es VinAgora Nemzetközi Borversenyen arany- illetve ezüstéremmel jutalmazta a frissen bemutatkozó borász borait. És bár Jásdi István saját bevallása szerint abban az évben a kedvező körülményeknek, illetve a fejlett technológiának is köszönhetően könnyű volt minőségi bort bemutatni, a díjak komoly érdemként tanúskodnak a borász ambiciózus célkitűzéseinek megvalósíthatóságáról. Az azóta eltelt hosszú évek jócskán igazolták Jásdi István elképzeléseit: Ma már olyan pincészetet tudhat magáénak, amely a csopaki olaszrizling megtépázott hírnevének helyreállításában kulcsfontosságú szerepet játszott, és e nemes fajta csopaki termőterületét újra a legjobbak közé emelte.

 

Történelmi töredékek

Mint azt István is hangsúlyozza, ezen a területen már jóval Ranolder püspök hozzáértő borász tevékenysége előtt foglalkoztak szőlőtermesztéssel, bortermeléssel. A házigazda büszkén irányítja vendégei tekintetét a falhoz támasztott vöröskőből faragott oszlopmaradványra, amely nagy valószínűséggel egykor egy római szőlőbirtokos tornácának dísze lehetett, néhány hete pedig – hosszú szunnyadásából felébredve – visszafojtott sóhajként fordult ki az eke nyomán…

A régióban egyedülálló módon írásos emlék is őrzi a korai szőlőművelés hagyományát.

Az első szőlő-adománylevél az országban is innen származik: A veszprémi irgalmas nővéreknek adományozott Szent István egy szőlőt, amely oklevélnek a hitelessége még kérdéses – ez 1020 körüli datálású -, ám a Guden vitéz végrendelete 1079-ből, amely a veszprémi káptalanra hagyta ugyanezt a szőlőterületet, egészen biztosan hiteles. Ilyen okiratok Európában is egyedülállóak, erre egy egész borvidék marketingjét fel lehetne fűzni. Ennek ellenére mi itt a környéken is csak elvétve vagyunk tisztában ezekkel. – István helytörténészi érdeklődését alapos lexikális tudása mellett mi sem jelzi jobban, mint a „Szerenád a szőlőben” című könyve, amely személyes vallomások tükrében egészen régi korokra visszanyúló történeteket is az olvasó elé tár.

Mindezek fényében talán már nem is tűnik annyira távolinak Ranolder püspök kora, amely az 1800-as évek második felében teljesítette ki a csopaki szőlészetet-borászatot. Az épített örökségeink sorába tartozó, napjainkra – a kommunizmus alatti mostoha-sora miatt – kissé ütött-kopottas Ranolder-kastélyhoz tartozó szőlőbirtok adta ki a helyi szőlők egy jelentős részét. A püspöki birtok területén összeér végül múlt és jelen, és a folytonosság minden viszontagság ellenére sem szakadt meg: Ma Jásdi István büszkélkedhet különleges, félreismerhetetlen zamatú rizlingjével.

 

„Kádár bora”

A csopaki rizling azonban nem is olyan régen még sokkal inkább bizalmatlanságot keltett – meséli Jásdi. Mindehhez nagyban hozzájárult a kommunizmus alatt kialakult borfilozófia, amely a mai napig nyomot hagyott a helyi kistermelőkben, idősebb pincék tulajdonosaiban. Éppen ezért eleinte rendkívül nehéz volt az új, sokaknak ismeretlen – letisztult és egészen más ízeket felvonultató – csopaki olaszrizling körüli bizalmatlanság eloszlatása.

Itt semmi nem az volt, aminek hívták: Annak idején még Kádár elvtárs szürkebarátját is úgy állították össze születésnapjára, hogy becukroztak neki valamit, ami éppen jött, vitték neki, és természetesen nagyon boldog volt, hogy milyen jó bora van – és csak neki…

Azt is elfelejtették, hogy rendes bort hogyan kell készíteni. Mi a húszas-harmincas éveinkben nem ittunk bort, mert annyira rossz volt. A jó bornak egyszerűen nem voltak meg a feltételei sem. Mindenki azt hitte, hogy az az igazi bor. A szomszédok mutogatták, hogy mit kóstoljak meg, aztán amikor jött a miénk, akkor azt nem tartották igazinak, mondván: A nagyapám borának más íze volt. Mindenki megszokta, hogy a dohos hordóíz volt a jellemző. Aztán szépen lassan elkezdték fejleszteni a borokat, és egy idő után mérceként is szolgáltak a megújuláshoz.

 

A régi-új hírnév

Embertelen munkát, energiát és kitartást igényelt a csopaki „brand” újbóli felépítése, hiszen azt még a kommunizmus romboló hatása ellenére sem felejtették el, hogy valaha milyen hírnévnek örvendhetett a Balaton-felvidéki borrégió.

Nagyot lépett akkor a csopaki olaszrizling. Amikor mi idejöttünk, akkor egyáltalán nem volt senki, aki csopaki borral foglalkozott volna, és palackozva próbálta volna terjeszteni az országban. Közben aztán jöttek nagyon jó kollégák – Kovács Tamás, Homola Szabolcs -, akikkel kialakítottuk a Csopaki Kódex védjegyrendszert. Ezek nagy dolgok, még akkor is, hogyha a borvidékünk rendkívül kisméretű. Talán pont ennek köszönhetjük, hogy mára mintaként funkcionál az egész országban.” – vallja István, akit idén a legkiemelkedőbb kollégái az egyik legnívósabb kitüntetéssel, a „Borászok Borásza” címmel jutalmaztak.

 

„Borászok Borásza” kitüntetés

A „Borászok borásza” díj az egyik legnevesebb kitüntetések közé tartozik a borászok körében, aminek egyik oka, hogy a szakemberek saját maguk közül választják ki a díjra érdemes személyt. Jásdi István tizenegyedikként vihette haza az elismerést. A tíz eddigi nyertes egy 50 fős jelöltlistát állított össze, akik ezt követően kiválaszthatták maguk közül a borászok borászát. A cím viselőjét elsősorban nem a legfrissebb borai alapján választják, sokkal inkább a hosszú évek munkáját méltatják. A Balaton-felvidékről a rangos elismerés viselői közé tartozik még Légli Ottó is, ám mindenképpen figyelemreméltó, hogy a Csopak környéki borászok közül Jásdi István akaszthatta a díjat elsőként a pince falára.

A nyugalmat árasztó árnyas terasz hűsében, a Jásdi pince csopakiját ízlelgetve, a régi korok történeteibe merülve hosszasan eltöprenghetünk azon, vajon elődeink – a filoxéra járvány előtt – milyen rizlingből termelték a bort? Vajon sikerül-e valaha is rátalálni azokra az elfeledett ízekre…? A szőlő gondozásának ősi mozdulatai – a kapálás monoton-tompa csörgése, a metszés rendet teremtő folyamata – generációról generációra áthagyományozódik, miközben egyre alakul is. Sikerül-e Hamvas Béla hegyborait visszahozni…? A melegben bepárásodott üvegpohár halkan koccan az asztallapon, mintegy pontot téve a múltba révedő gondolatainkra: amíg ma ilyen borokat ihatunk, addig baj nem lehet.

Az eredeti cikk fotóval itt olvasható.