Kulcs a kő alatt Mindszentkállán (Index.hu)

Weiler Péter hol egy pesti iparcsarnokban, hol Kincsem egykori istállójában, hol pedig egy mindszentkállai kúriában rendez kiállítást saját definíciója szerint „kapitalista realista” alkotásaiból. Péntek este a Kulcs a kő alatt című tárlat vernisszázsán jártak az Index munkatársai a Káli-medence szívében, és a szapora dobbanások borítékolhatóan Budapestig, sőt, azon túl is elhallatszanak.

Köveskál után megszaporodnak az autók, valami azt súgja, jó irányba haladunk. Mondjuk, elsőre elmegyünk az éles szögben visszafelé forduló elágazás mellett, de aztán gyorsan visszafordulunk, és beállunk az Audi kabrió mögé, ami annyira tájidegen a Káli-medencében, hogy tulajdonosa csakis Weiler Péter: Kulcs a kő alatt című kiállításának megnyitójára igyekezhet Mindszentkállára. És valóban, a Jókai Mór utca 7-es szám előtt már egy órával a vernisszázs előtt lehetetlen leparkolni – nekünk azért sikerül –, megérkeztünk napjaink talán legeredetibb magyar képzőművészének (író? randivonal-működtető?) tárlatára.

Weiler legutóbbi nagy dobása a Kár lett volna disszidálni fantázianevű kiállítás volt Kincsem istállójában, pardon, Blaskovich Ernő gróf egykori palotájában, a Reáltanoda utca 12-es szám alatt. A zavarba ejtően kreatív művész ott és akkor a magyarországi létező szocializmus, a Zsigulik, a világútlevél, a valutalap nekünk, öregedő jampecoknak a memóriánkba örökre beégett világába kalauzolt el, a szellemvasútszerű időutazás tényleg hozzánk szólt, azokhoz, akik kalandvágyból maradtunk itthon.

Ahogy belépünk a Jókai 7 galéria kertjébe – figyelem: a kiállítás megnyitója egyszersmind a vadonatúj, még friss, ropogós, valójában még csak 80 százalékos készültségi fokú kiállítótér házavatója is! –, nem győzzük kapkodni a fejünket. A fővárostól 150 kilométerre itt van a pesti művészeti szcéna krémje; emitt Csurka Eszter Munkácsy Mihály-díjas festőművészbe botlunk – hóna alatt 12 éves, Vilma nevű törpeuszkárjával –, majd bemutatnak nekünk egy hölgyet, akinek a nevét, amikor meghallom – Oláh Katalin –, csípőből visszakérdezek: „Csak nem a filmrendező?”

De igen, ő az, a napokban bemutatandó Keleti Ágnes-dokumentumfilm rendezője, akivel keddre van telefonon megbeszélt interjúm! Mit szoktak erre mondani? Kicsi a világ…

De még milyen kicsi! Az a mosolygós ifjú hölgy pedig, aki Weiler Péterrel beszélget, valahonnan nagyon ismerős nekem. Hát persze, Bacsek Júlia ő, művészettörténész, és ő volt a Reáltanoda utcai kiállítás kurátora – az Index kis csapatának akkori kalauza –, mint ahogy a ma esti tárlaté is. Hát szépen összejöttünk…

Ebben az átalakított pajtában, ahol most vagyunk, hosszú időn keresztül egy Kikötő nevű kulturális tér működött, egy Pestről leköltözött házaspár volt a tulajdonosa, és én ezt vettem meg másfél éve – igazít útba házigazdánk, Erdélyi Szabolcs. – Korábban irodalmi-zenei fókusszal működött, én viszont képzőművészeti kiállítótérnek képzelem el. Ezekben az apartmanokban, itt hátul, majd művészeket látunk vendégül, afféle alkotóházat szeretnék itt berendezni és működtetni. Fogalmam sincs, hogy mekkora lesz rá az igény, az ilyesfajta kiállítótér a Káli-medencében még újdonság, talán csak egy hasonló van errefelé, Köveskálon.
Azt még mi sem tudjuk, de hogy Weiler neve most hatalmas tömeget vonzott a Jókai 7-be, az vitathatatlan – nota bene, a művész első kiállítását tucatnyi évvel ezelőtt ugyancsak Erdélyi Szabolcs rendezte meg.

(Weiler képzelőereje, kreativitása különben határtalan, nem véletlenül aposztrofálja a művészt Bacsek Júlia a bevezetőjében a magyar Andy Warholnak. Két évvel ezelőtt egy pesti ipari csarnokban kiállítást rendezett a legendás New York-i Chelsea Hotel elvarázsolt lakóiról készített képeiből, amelyeket VHS kamerával fotózott, akvarellpapírra nyomtatott, beszkennelt, majd akrilfestékkel maszkolva vászonra festett alkotásokból állított össze. Bob Dylan és Allen Ginsberg, Arthur C. Clark és Kubrick, Jim Morrison, Janis Joplin és Leonard Cohen bukkant fel ezeken a furfangos technikával készült képen, vagy éppen e sorok írójának kedvenc festője, Jackson Pollock, az absztrakt expresszionizmus amerikai fenegyereke, a nagyközönség számára A könyvelő című Ben Affleck-filmből közismert művész. Aki maga is különös technikákkal alkotott, hasonlóan Weilerhez, például úgy, hogy egyszer mattrészegen lehányta a Chelsea Hotel egyik szőnyegét, a műgyűjtő Guggenheim szólt a pincérnek, hogy vágja ki a spontán módon kidekorált szőnyegdarabot, és keretezzék be, mert egyszer még sokat fog érni. És egyszer tényleg sokat ért…)

A cikk folytatása itt elolvasható.