Interjú Csukás Istvánnal: fejében a műhelye (magyaridok.hu)

Négy helység díszpolgára: Kisújszálláson született, a fél életét Balatonszárszón tölti, a fővároshoz, Óbudához is erősen kötődik. Színházat, iskolát neveztek el róla. Csukás István a hivatalos kitüntetések mellett – mint amilyen a legutóbbi Nemzet Művésze cím is – nagyra tartja a „szeretet aranyérmeit”, amelyekkel az olvasói ajándékozzák meg újra és újra.

– Ungváron a Főkukac szobrát simogatják a horgászok a jó fogás reményében, a remekmű kicsinyített mása a budai felső rakpart Batthyány téri mellvédjén mosolyog a járókelőkre. Kisújszálláson Bagaméri életnagyságú szobrát láthatjuk moziba menet, Pom Pomé az iskola előtt várja a gyerekeket. A fővárosiaknak Pom Pom játszóterük is van a Naphegy téren, és egy – tényleg nagy – ho-ho-horgászkép egy VIII. kerületi tűzfalon. Szinte minden lehetséges díjat megkapott már. Hogyan fogadta a legújabbat, a Nemzet Művésze címet?
– Soha nem is akartam más lenni. A közönségem: minden magyar ember. Már az újszülötteknek is mondogatják verseimet, élnek velük óvodáskortól az aggastyánokig. Nemrégiben kaliforniai magyar közösség színtársulata kért engedélyt arra, hogy eljátszhassa a Süsüt. Azonnal igent mondtam, mert a mese, a nyelv és a kultúra összefügg egymással. A magyar gyereknek is ezért kell magyar mesét olvasni – és ebben a kijelentésben nincs semmi nacionalizmus. Egyszerűen arról van szó, hogy a magyar gyerek ideszületett, ez lesz az ő birodalma, hazája, meg kell tehát ismernie és zsigeri szinten magáévá tennie a nyelvet, a környezetet, az égboltot… Utána persze olvassa, olvasnia is kell más népek történeteit.

– Gyerekkorából milyen mesékre emlékszik?
– A Biblia mellett a legszegényebb háznál is megvolt a Petőfi összes, én azt úgy olvastam, mint egy mesét: folyamatosan, egymás után a költeményeket. Ennek hatása máig tartó, annyira megfogott a Petőfi-versek nyelve. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy én még hallottam élő mesét. Apám kovácsmester volt, kerékgyártó barátjával közös udvarban üzemeltették a műhelyüket – egyik a fa, másik a vas megmunkálásán dolgozott, készült a szekér, közben az udvar „kaszinóként” működött. A legjobb az volt benne, hogy minket, gyerekeket sem zavartak el, ott lődörögtünk az utcában lakó barátaimmal, és a lovak lába között hallgattuk a felnőtteket. Nagy volt az ismeretségi körünk, ha az István-napot vagy a karácsonyt összekötötték a disznótorral, az már szinte népünnepélynek számított. Ilyenkor mindig voltak körülöttem mesélő kedvű és tehetségű emberek, férfiak, akik katonatörténeteket és más, szájhagyomány útján terjedő históriákat mondogattak egymásnak – és a nők is meséltek, csak más helyszínen –, a felnőttek pedig boldogan hallgatták a történeteket, bizonyítva, hogy a mese eredetileg nem gyerekműfaj, az írásbeliség előtt gyereknek, felnőttek egyformán szólt. Ez az élő mese nekem akkora élményt jelentett, hogy később, amikor már a televíziónál dolgoztam szerkesztőként, a szegényesebb technikai viszonyok között is arra kértem a színészeket, hogy tanulják meg és emlékezetből mondják a történeteket. Az életben is azt tartom a legnagyobb hatásúnak, amikor az édesanya vagy az édesapa fejből mesél a gyerekének. Ez minden trükkös játékfilmnél mélyebben beleivódik a hallgatóba. Bár a XX. század végére szinte eltűnt ez a fajta mesemondás, örömmel figyelem, hogy most mintha újra egyre inkább megjelenne.

– Szerzőként belülről is végigkísérhette ezt a folyamatot. Ötven év távlatából mit lát ma is értéknek?
– Az igazság az, hogy sokáig erősen másodlagosnak tekintették a gyerekeknek szóló művészetet. A rádió ugyan remekül csinálta, de a tévé még kezdőnek számított, és teljes egészében sem volt a helyére téve, hogy mekkora érték a gyerek. Csak az utóbbi években tapasztalom, hogy a gyerekirodalom és a családok ügye egyre inkább a felszínre kerül. Kodály Zoltán ebben is megelőzte korát, mert nemcsak óriási zeneszerző, hanem rendkívül bölcs ember is volt. Gyakran lelátogatott Pestről a híres Békés-tarhosi Zeneiskolába, amikor kiszállt a nagy autóból, társaimmal úgy néztünk rá, mint az Istenre. Úgy is nézett ki egyébként a hosszú hajával, szakállával, mint a Jézus Krisztus. Tudtuk és éreztük, hogy ő az a nagy művész, aki velünk, gyerekekkel foglalkozik. Ma is fontos, hogy a fiatalok felé forduljanak a művészek. Kodály mellett példa lehet számukra Bartók Mikrokozmosza; irodalmunk szintén attól csodálatos, hogy Vörösmartytól kezdve zseniális alkotók írtak a legkisebbeknek. Csak ámultam, amikor Móricztól, a tragikus hangú írótól azt olvastam, hogy volt egy török, Mehemed…, és megéreztem, amit azóta is hirdetek, hogy a gyereknek szánt remekmű azonos értékű a felnőtthöz szóló irodalommal. Ezt azok is tudták, akiket a szocialista realizmus nevében kitessékeltek a pályáról.

– De azzal a gyerekek jól jártak! Az 1960-as évektől Csukás István nevét is megismerte a közönség. Bár kezdetben nem mesékkel indult.
– Mire a zeneiskolát befejeztem, én már akkor nem akartam hegedűművész lenni. Tizenhét éves koromban megjelent pár versem egy pesti folyóiratban, mikor megláttam a nevemet kinyomtatva, eldöntöttem, hogy költő leszek. Talán azért, mert a hegedűművész inkább interpretál, bennem viszont, úgy látszik, az alkotótehetség volt az erősebb. Kamaszfejjel is pontosan tudtam, hogy komoly döntés előtt állok, mégsem mentem a Zeneakadémiá­ra, holott tarhosi diákként felvételi nélkül bekerültem volna. Helyette a lehető legtávolabbi helyen kötöttem ki: a jogon. Mindenáron Pestre akartam kerülni, vonzottak a színházi előadások, a híres költők, írók – persze eszem ágában sem volt jogot tanulni! Át is mentem a bölcsészkarra; pénz nélkül, az utcán lődörögve ’56 után attól féltem, hogy elkapnak, börtönbe zárnak, aztán Kormos István, a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó szerkesztője egyszer fülön csípett, hogy ne nyomorogj itt, tessék a gyerekeknek írni. Azt nem tudok, válaszoltam teljes meggyőződéssel, de tudsz, tudsz, győzködött Kormos István, és hál’ istennek, ő győzött! Áldom az Istent, mert egy nagyon nagy birodalomba nyertem bebocsátást!
– Kormos Istvánról azt mondják, nagy pszichológus volt szerkesztőként is. Egy nyelvet beszélt a költőtársakkal?
– Mivel a szigorú szem – a cenzúra – pillantása alól kiesett a gyerekirodalom, Kormosnak még a rémes igazgatók alatt is sikerült olyan kalózmanővereket végrehajtania, hogy a megjelent kiadványokat végül mindenki csodálta. Fia­tal költőkkel kezdte feldolgoztatni a magyar népmeséket, ahogy annak idején Arany László is stilizálta az élő nyelv esetlegességeit. De nemcsak a szegény költőket támogatta a Móra kiadó és személy szerint Kormos, hanem a festőket is. Első meseregényemet, az Egy szürke kiscsacsit – benne már megjelent a későbbi híres kandúr, Mirr-Murr – Bálint Endrével illusztráltatta, aki akkoriban szintén ott kóválygott valahol a peremen. A mesekönyvekkel nagy népszerűségre tettem szert, volt olyan sorozatom, amelyik elérte a 80-100 ezres példányszámot! A korszak elnyomott írói által magasra tett lécet sikerült magasan tartani.

– Egy ideig. A rendszerváltozás körüli átmeneti zavar és elbizonytalanodás színvonal­eséshez vezetett a gyerekkönyvpiacon is. Mit gondol az újakról? Figyelemmel követi a megjelenő műveket?
– Tulajdonképpen a pályázati rendszer miatt majdnem mindenkit ismerek, mert el szokták küldeni nekem a kéziratokat javaslattételre. Aki kicsit is tehetséges, mindet javaslom. Kormosnak volt egy nagy mondása, hogy a dilettánsokat csak a tehetségesekkel lehet kiszorítani. Én is azzal biztatom a fiatalabb kollégákat, hogy tessék írni, mert a gyerekkönyvek nagy népszerűséget hoznak. Egy verses kötet jó, ha pár ezer példányban elkel, de a mese, főleg ha tévéfeldolgozásra kerül, milliókhoz eljut.

– Nem bánja, hogy költőként viszont a háttérben maradt?
– Nincs bennem két ember, hogy az egyik irigyelné a másikat. Két szárnyam van: az egyik a vers, a másik a mese. Szépen repülök. Nem lehet mindig verset írni. A vers a lélek fényűzése. Ajándék. Semmiképpen sem pénzkereset. Az írói munka hozadéka, hogy minden műfajt kipróbáltam. Munkám boldog része az önfeledt ötletelés, amikor a fejemben zümmög a világ, mert abból még bármi lehet. A koncentrált kemény munka az íróasztalnál kezdődik. Bár én viszonylag könnyen írok, de vallom, alkotni csak fegyelmezetten lehet. A mai napig minden áldott nap két-három órára leülök az íróasztalomhoz dolgozni. Tulajdonképpen boldog ember vagyok, mert azt csinálom, amit szeretek.

– Pályája során alkotótársaival is szerencséje volt?
– Engem egész életemben kézről kézre adtak. Kodály Zoltán Kis emberek dalai című művéhez annak idején Weöres Sándorral együtt írtuk a dalszövegeket.

– De hogyan lehetett vele együttműködni?
– Borzasztóan kedves ember volt. Kettőnk közül én tudtam kottát olvasni, a munka nagyjából úgy zajlott, hogy lefütyültem vagy eldúdoltam a dallamot, mire Weöres a levegőbe nézett, és máris mondta rá a hibátlan ritmusú verset. Ami nagyon nehéz. Nekem is elég jó a ritmusérzékem, de azért öt-tíz percig elvacakoltam egy szöveggel. Ez volt az én iskolám. Egy szobában üldögéltünk, együtt ebédeltünk, és közben Weöres elkezdett engem tanítani, amiért máig hálás vagyok. Tőle tudom, hogy gyerekverseit valójában ritmustanulmánynak szánta. Ezért olyan zseniálisak felnőtt- vagy gyerekversnek egyaránt.

– Pom Pom, Gombóc Artúr és a nagy ho-ho-horgász figurájának alkotójával, Sajdik Ferenccel is egy húron pendültek?
– Egy jó szerkesztő hozott össze annak idején minket, és az ismeretségből szenzációs alkotótársulás született. Szinte együtt lélegeztünk, egymás fejéből kapkodtuk ki az ötleteket. Pom Pom meséiben aztán tényleg nekiengedhette az ember a fantáziáját! Ráadásul az utolérhetetlen gyermeki képzelettel kellett versenyt futnom. Ez az, ami máig is frissen tart. Mert akkora csoda: gyerekkorban történik meg a világ birtokba vétele, a hódítás, amely az emberré válás mozzanatában a barlangrajzokig visszavezet. Mert az is mese: a történetmondás kezdete, amikor az ügyes kezű ősember megfesti a vadászatot, győzelmét a félelmei fölött. Mesélni csakis az ember képes – ettől vagyunk emberek. Albert Einstein egyszer szellemesen megjegyezte: Ha azt akarod, hogy intelligens legyen a gyereked, olvass neki sok mesét, de ha azt akarod, hogy még intelligensebb legyen, olvass neki még több mesét.

– És honnan jön sok ötlet?
– A valóságot nem kell kitalálni. Az író elég, ha figyel. Móricz Zsigmond jártában-keltében a mandzsettájára írta föl a jó neveket. Nekem is egyszer csak bekattant gyerekkoromból a kisújszállási fagylaltos neve, aztán jött a versike: Itt van, megjött Bagaméri, a fagylaltját maga méri. Ülök a villamoson, és folyik az anyaggyűjtés. Nagy szerencsém, hogy a fejemben van a műhelyem.

Tóth Ida eredeti, fotót is közlő interjúja itt olvasható.