Interjú a Borászok Borászával: „Aggódom, hogy a balatoni szőlők eltűnnek” (vg.hu)

Jásdi István csopaki bortermelőt választották meg idén a Borászok Borászának. Erről az elismerésről minden évben a szakma kiválóságai döntenek. A cím korábbi birtokosai állítják össze a jelöltek listáját, és az ötven ember maguk közül választja meg, kit tartanak a legjobbnak. Jásdi István azt mondja, ez a pincészetükben folyó csapatmunka elismerése, ami nagyon jólesett neki, de továbbra is inkább borosgazdának tartja magát, mint borásznak.

– Az elmúlt húsz évét komolyan hitelesíti, hogy közgazdászként a borászok borászai maguk közé választották.

– Az Év bortermelője és a Borászok Borásza verseny győzteseire is érvényes, hogy szerencsére azért vannak közöttük borászok, de akadnak szőlészek, van gépészmérnök, orvos és közgazdász is. Ez is jól jelzi, hogy a borászszakma sokkal inkább egyfajta látás- és gondolkodásmód, igényesség és minőségi törekvés, mint végzettség. Igyekeztem azért a szakmáról is minél többet megtudni az elmúlt húsz évben. Ez a természetemből is adódik: együgyű vagyok, szeretek egyvalamivel, és azzal alaposan foglalkozni. Amennyire lehetett, beleástam magam a borászatba is, de ettől továbbra sem borásznak, inkább borosgazdának tartom magam, legtöbbet munka közben, a tapasztalatokból tanultam. Az elején persze felmértük, hogy szükségünk van segítségre. Az első három évben velünk dolgozott egy szőlész és egy borász, Csiszár Péter és Ritecz János. A negyedik évben pedig Berecz Stephanie havonta, tanácsadóként járt hozzánk, persze ő sem kész recepteket hozott, hiszen ez a szakma nem a receptekről szól. Az évek alatt kialakult körülöttünk egy egészen kiváló csapat. Így aztán ez a díj is közös, mint minden más érdem.

 – A borokat azért már „közgadász korában” is szerette?

– Én 1975 és 1980 között titkárként a külkereskedelmi minisztérium kirendeltségén, Párizsban dolgoztam. Amikor Csopakra kerültem, akkor jöttem rá igazán, hogy azok a franciaországi évek milyen jó iskolát jelentettek. A hetvenes évek közepén Magyarországon az én generációmnak nem volt lehetősége igazi borokat kóstolni. Azt kell mondjam, még a borászoknak sem, akik akkoriban, a borkombinátok korában a debrői hárslevelű és a bikavérek bűvöletében éltek, és azt hitték, jó borokat csinálnak. Még a leghíresebb tokajik is feketetea-szerű, aldehides löttyök voltak akkor. Ma már tudom, felért egy becsületsértéssel, ha egy francia partnernek vittem egy palackkal ajándékba, biztosan jókat mosolyogtak a hátam mögött.
– Az ötlet, hogy létrehoz egy borászatot Csopakon, ebből a nosztalgiából, vagy közgazdasági számítások alapján született meg önben?

– Egyik sem, és nem is saját ötlet volt, a feleségemmel közösen találtuk ki egy banális véletlennek köszönhetően. 1997-ben adtam el a cégünket, és életemben először, 50 évesen, munkanélküli lettem. Beiratkoztam a közgazdasági egyetemre egy ingatlanfejlesztői posztgraduális képzésre. Egyáltalán nem érdekelt az ingatlanszakma, de jónak láttam tenni valami hasznosat, és nem akartam elhülyülni. Ott, az egyik szakmai lapban jött szembe egy balatoni ingatlanhirdetés: negyvenméteres pince présházzal eladó. Egyik hétvégén elmentünk és megnéztük a feleségemmel. Kiderült, hogy húsz éve áll romjaiban az épület, ami még a 18. században épült és Ranolder János veszprémi püspök pincéje volt. Itt válogatták szét először az addig vegyes balatoni fehér szőlőket, a pincében a korabeli országos borászati felügyelő jegyzőkönyve szerint a kor legmagasabb színvonalán folyt a borászati munka. Az itteni borok Bécsben, Pozsonyban, Varsóban és Pesten is igen kedveltek voltak. Szinte azonnal eldöntöttük, hogy megvesszük, és újra borospincét csinálunk belőle.

– A szőlészethez, borászathoz ezek szerint nem, de a Balatonhoz volt valami köze a vásárlás előtt?

– Annyi, hogy fürödtem benne, több nem.

– Csak mert láttam, hogy nagyon elkötelezett, helyi gondolkodással, és harcosan többször is hangot adott annak, mennyire aggódik a balatoni tájért, főleg az északi parton. Nem így van?

– De, valóban így van, pedig a 17 hektáros birtokunkkal, a kétszáz éves pincénkkel megfelelő helyünk van a piacon, a saját helyzetünkért nincs is mit aggódnom, köszönjük, jól vagyunk. Hátra is dőlhetnék és elnézegethetném, hogy eltűnnek a régi ültetvények, de úgy érzem, hogy a Balaton és a balatoni szőlők ennél többre hivatottak. Kétezer évvel ezelőtt már a rómaiak is felismerték és kihasználták a természet adottságait és bort csináltak ezeken a területeken. Ez az évezredes hagyomány kötelez, egy ilyen kultúrtáj felbecsülhetetlen érték, és ahol hasonló tradíció létezik a világban, mindent alá is rendelnek a szőlőnek. Felelősségnek érzem ezt, és nem tudom elnézni, hogy zsombékos nyaralóövezet legyen ebből a kincsből, méghozzá rövidesen.

– Ez ilyen sürgető probléma, vagy inkább egy fenyegető prognózis?

– Nem prognózis, nem évtizedekről beszélünk, ez az erózió elindult. Szisztematikusan rombolják ezt a környezetet. Ha pedig nem lesz gyorsan érdemi cselekvés, öt-tíz éven belül eltűnik a balatoni szőlők 80 százaléka. A jóakarat már kevés. Miközben minden törvény azt sugallja, hogy az itteni természetet, az épített örökséget, a nádast, a vízpartot védeni kell, alattomos módon ráhagyják a piacra és az ingatlanfejlesztőkre, hogy a saját törvényszerűségeik szerint leértékeljék ezt a tájat. Nagyon örülök, hogy elindult már egy közös gondolkodás ennek ellenében. A Balatoni Kör, a Csopaki Kódex és a Rizling Generáció nemzeti Balaton-konzíliumot indított, hogy legyen egy párbeszéd a Balaton problémáiról. Arról, hogy a kivágott szőlőtőkék helyére egyre magasabb nyaralók épülnek, tűzoltóvíz-tárolónak álcázott úszómedencékkel. Egyetértek Figula Misi borász barátommal, aki szerint azonnali építési moratóriumra lenne szükség a külterületeken a szigorúbb szabályozásig. Messzire jutottunk a Borászok Borásza elismeréstől, de úgy gondolom, hogy egy ilyen díj arra is jó, hogy súlyt adjon az ilyen helyzetekben is.

– A borvidék múltjáról beszélünk, a jövőjében ezenkívül milyen tartalékokat lát?

– A borvidék szőlőinek kevesebb, mint tíz százaléka újult meg az elmúlt 15-20 évben. Mostanra a szőlők túlnyomó része elmúlt 30-35 esztendős. Annak idején, amikor ezeket az öreg ültetvényeket telepítették, nem a minőség volt a tényező a nemesítők szemléletében, hanem kizárólag a mennyiség. Ha visszatérnénk az 1945 előtti, kis fürtű, hagyományos fajtákhoz, már sokkal jobb boraink lennének. A termőhelyekben óriási a tartalék.

– Említette, hogy a 70-es években nem lehetett itthon minőségi bort inni. Ha most jó balatoni bort akar inni, mit választ?

– Szerencsére bőség van, Légli Ottótól a Gesztenyés, Konyáriéktól a fehér Lolliense, Garamvári pezsgői, Figula Misitől a Sóskút, Laposáék Négyhegy vagy a Villa Tolnay Panoráma bora, mindet nagyon szeretem.

 – Ezek mind fehérborok, főleg rizlingek. Ennyire hisz ebben a fajtában?

– Nagyon, abban is rengeteg tartalék van számunkra. Beleillik a mai fogyasztói trendekbe és a modern, könnyű gasztronómia elvárásainak is megfelel. Ma már kevés olyan étkezés van, amihez vaskos vörösek és a nehéz száraz fehérborok illenek. A könnyedebb vöröseknek és az elegánsabb, fűszeres fehéreknek kedvez a divat, és a balatoni borok ennek szerencsére könnyen megfelelnek.

– A Borászok Borásza elkészítette már élete borát a saját pincéjében?

– Nem, ebben nem hiszek, szerintem olyan nincs is, de szerintem nem csak a mi pincékben, sehol. Azért azt ne felejtsük el, hogy az egész borászszakma 25 éve indult útjára. A kommunizmusban nagyon sok érték elveszett a magyar borászatban, nem is nulláról, inkább mínuszból indult újra minden. Wachauban, Bordeaux-ban vagy Burgundiában abban az irigylésre méltó helyzetben vannak a borászok, hogy három évszázadra visszamenően őrzik és minden évjáratról följegyzik a tapasztalatokat. Nálunk nincs ilyen hagyomány, ezt a semmiből kellett elkezdeni, és most teremtjük meg. Szerencsére ebben a szakmában egy szüret alatt is nagyon sokat lehet fejlődni, de még csak ott tartunk, hogy kezd kiderülni, egy-egy borvidékünk mit tud és egyáltalán mennyit ér…

– Az önök pincéje is első generációs, van kire hagyni, lesz borászdinasztia a Jásdi pincében?

– Egy családi vállalkozást csak akkor van értelme építeni, függetlenül attól, hogy egy asztalosműhelyről vagy egy borászatról beszélünk, ha az egymást követő generációk továbbviszik az elődök szellemiségét. Két fiam és egy lányom van, van tehát esély a folytatásra, és örömmel tölt el, hogy készülnek is erre a gyerekeink.

 

Jásdi István

1947-ben született Budapesten. Külkereskedelmi főiskolát végzett.

1984-től alapítója és elnök-vezérigazgatója a Hungavis Külkereskedelmi Rt.-nek. Baromfiexporttal foglalkoztak a világ vezető liba-, libamájkereskedelmi társaságaként.

1987–97 között a Hungavis elnök-vezérigazgatója volt.

1998-tól alapítója és családjával tulajdonosa a Jásdi Pince Kft.-nek.

2004-ben alapítója, 2010-15 ig elnöke, azóta elnökségi tagja a Pannon Bormíves Céhnek.

2005–2009 között alelnöke az európai családi borászatok szövetségének, a párizsi székhelyű CEVI-nek.

 

Jásdi István Fabacsovicsné Kovács Krisztina

Jásdi István borász és Fabacsovicsné Kovács Krisztina, a Balatoni Szövetség titkára (fotó: Balatoni Konzílium)

 

A vg.hu cikke itt olvasható.