Idegenek a Balatonban: az állatbarátság jegyében tehetik tönkre élővizeinket (veol.hu)

Fenyegeti-e a beltenyészet a Balaton halállományát? Milyen veszélyt jelentenek rá az idegen fajok és az akvaristák? Takács Péterrel, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet tudományos főmunkatársával beszélgettünk.

Egyre több szakember látja borúsan a Balaton jövőjét, akik a halaszthatatlan beavatkozások elmaradásával húsz–harminc ével ezutánra iszapos pocsolyának jövendölik. A tó élővilágáról azonban jobbára csak a nádasok és algák kapcsán esik szó, a halállományáról kevesebb a hír. A Balatonban évtizede megszűnt a kereskedelemi halászat, a horgászat azonban az egyik legnépszerűbb szabadidős tevékenység, így nem mindegy, milyen változásokon esik át a tó halállománya.

Nem mutatja-e a genetikailag kifáradás jeleit? – kérdeztük Takács Pétertől, a Balatoni Limnológiai Intézet Hal- és Konzervációökológiai Kutatócsoportjának tudományos főmunkatársától.

– A Balaton 14-16 ezer éves, ami evolúciós vagy geológiai léptékkel mérve nem nagy idő. Így nem fejlődtek még ki benne saját fajok. Habár a sok ezer generáció óta tartó izolációnak (ne feledjük, a Balatonnak a Sió-csatorna megépüléséig csak időszakos kapcsolata volt a Dunával) természetesen vannak kimutatható jelei. A tó egyes jellegzetes halfajai esetében (ilyen például a süllő) már felfedezhetők a genetikai sodródás jelei, de ezek szemmel nem láthatóak, csak molekuláris módszerekkel tárhatóak fel. Sőt, az elvégzett populációgenetikai vizsgálataink eredményeiből úgy tűnik, a múlt században bekövetkezett tömeges pusztulások (1965-ben körülbelül 500 tonna hal pusztult el, amiből 40 tonna volt a fogassüllő) nem hagytak nyomot az állományán. Úgy tűnik, hogy azoknál az őshonos fajoknál, amelyek önállóan szaporodó, nagy állományokkal vannak jelen (például a küsz és a dévérkeszeg), a beltenyésztettség veszélye nem áll fenn.  A pontyoknál kissé más a helyzet, ez a faj ugyanis a környezeti viszonyok (fixált vízszint, illetve az ívóhelyek eltűnése) és a nagy horgászati nyomás miatt (a Balatonba kijuttatott példányok körülbelül kilencven százalékát az évben ki is fogják) folyamatos újratelepítést igényel. Ezért nem mindegy, hogy a pontyutánpótlást biztosító halgazdaságokban milyen eredetű és hány apát és anyát használnak a szaporításhoz.

– Mennyire egyedi a tó halállománya?

– Jelenleg a Balatonban és a vízgyűjtőjén körülbelül negyven halfaj fordul elő. A területen főleg a magyar vizekben általánosan elterjedt fajok dominálnak. Jó része őshonos, ugyanakkor az utóbbi időkben egyre növekszik az idegenhonos fajok száma.

– Baj, ha új faj jelenik meg a Balaton életközösségében? Nem ez a fejlődés lényege?

–  El kell különítenünk az idegenhonos és az inváziós fajokat. Idegenhonos az a faj, amelyik az eredeti elterjedési területén kívül jelenik meg, de közülük nem mindegyik válik invázióssá. Van, amelyik terjed, de, mert nem tud alkalmazkodni az éghajlathoz, végül elpusztul, és akad olyan, amelyik alkalmazkodik és túlél, de még ez sem feltétlenül inváziós faj. Ám az már igen, amelyik beletagozódik a terület élőlénytársulásába, elszaporodik, végül átalakítja. Az élővilág, mióta létezik, folyamatosan változik, átalakul, működik az evolúció, de a léptéke általában alig felfoghatóan lassú. Az inváziós fajok pont azért tekinthetők veszélyesnek, mert évek-évtizedek alatt – ami evolúciós léptékkel egy szempillantás – mélyreható változásokat okozhatnak az adott terület élővilágában. Ha az évezredek alatt kialakult rendszerbe belekerül egy új faj, ami másként hasznosítja az ottani erőforrásokat, nagy a kockázata, hogy átalakítja, tönkreteszi a környezetét, átrendezi, ami addig jól működött, és az ott levő közösség erre sokszor nem tud megfelelően reagálni. Azon múlik, mennyire alkalmazkodóképes a faj, és mennyire degradált az az élőlényközösség, amelyikben megjelenik. Sokáig jellemzően a hasonló klímaövből származó fajok jelentettek veszélyt, mert csak azok tudtak elszaporodni és túlélni, amelyek a miénkhez hasonló éghajlathoz szoktak. Az utóbbi időben azonban egyre több trópusi, szubtrópusi faj jelenik meg, ezek közül, úgy tűnik, bizonyos vízterekben néhány már képes áttelelni. A Kis-Balatonban ilyen invazív faj lett a szúnyogirtó fogasponty, amelyik Amerikából érkezett.

– Milyen károkat okozhat a robbanásszerű változás?

– Az inváziós fajoknak először csak néhány egyede jelenik meg, majd szaporodni kezdenek. Érdekes módon ezeknek a fajoknak speciális szaporodási stratégiáik vannak (például szűznemzés, vagy ívási parazitizmus), és valamilyen oknál fogva ezek a fajok legtöbbször nem érzékenyek a beltenyésztettségre. Nem romlik le a genetikai állományuk. A Balatonban a legnépesebb inváziós gerinctelen faj a vándorkagyló, amelyet az 1930-as években egy, a Dunáról a Sió-csatornán át a tóba felhajózó uszály fenékdeszkáján hurcoltak be. Tömeges megjelenése és szűrő életmódja vélhetően szerepet játszott a 30-as évektől kezdve gyakrabban jelentkező algavirágzások kialakulásában. Az invazív fajok beavatkoznak a táplálékhálózatba, átalakítják a rendszert, amelyik ettől még élő marad, csak megváltozik, és például olyan vízminőség-problémákat okozhatnak, amelyeket az emberek kellemetlennek érzékelnek. A végeredmény tehát nemcsak a természeti környezetnek, hanem nekünk sem jó.

A teljes cikk itt elolvasható.