A badacsonytördemiciek nem feledik az egykor a településen élt bányászokat. A veszélyes munkát végző, életüket adó helyi bányászokra emlékeztek a napokban.
A helyi bazaltbánya a falu legnagyobb munkáltatója volt az 1960-as évekig, 60–80 embernek adott munkát. Ebben az időben épült a legtöbb ház Tördemicen, és a lakosságszám is ekkor haladta meg az 1600 főt. A bányászkolóniában 2005-ben emlékmű épült a tördemici bányászok emlékére, akik ezt az embert próbáló munkát végezték, és életüket vesztették a természettel szembeni küzdelemben – írja a veol.hu.
Amint az Horváth Imrének a Bányászemlékmű avatásán elmondott beszédében elhangzott, csodálatos és izgalmas világ volt ez egy gyermek számára. Különösen a robbantások villanása, fehér, szürke füstje és a detonáció döreje, a levegőben himbálózó és lassan tovasuhanó csillék, és az üzem monoton, de mégis megnyugtató zaja. De olykor érthetetlen is, hogy hogyan tudott megbirkózni a sok hangyaszorgalmú bányász a robbantással leomlasztott hatalmas kőszikla darabok szinte csak kéziszerszámmal történő helyi felaprításával úgy, hogy azt a csillébe tudja emelni. Aztán a súlyosan megrakott csillét izmai erejével a kötélpálya fogadó garatjáig, vagy a meddőhányó széléig eltolja a maga lefektette sínpályához. S mindezt télen-nyáron, fagyban, hőségben, az Isten szabad ege alatt. Közben a bányászok lakatosok, gépész pályamunkások és kötélpályások is voltak. Minden nap kétszer kellett legyőzniük a hegyet, a 200 méteres szintkülönbséget a lakóhely és a bánya között gyalog, hegynek fel, hegynek le. Esőben, szélben, viharban, hőségben, sárban, fagyban, olykor jégpatkóval a bakancson. Egy évben ötszázszor, tíz év alatt ötezerszer, fogalmazott Horváth Imre.