13 kilométeres műanyag csöveken ömlött volna a melegvíz a fonyódi mesterséges tóba, miután Táskán felmelegítette a primőr zöldségeket. Egy kis település hatalmas álmairól ír a Tó-retró blog.
Az ötvenes évek végén próbafúrásokat végeztek a Balaton környékén és ezen belül Fonyód körzetében is. Olajat kerestek, és ugyan a fekete arany csak nem akart felszínre jönni, de találtak mást, ami majdnem olyan értékesnek bizonyult: termál vizet. Bár a helyiek jól ismerték és használták is a táskai forrás vizét, a fürdő építésének ötlete csak lassan érett be és fokozatosan, szinte medencéről medencére haladt. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, azután a korábbi két forrás mellett további kettőt is feltártak, így összesen 4 kútból dőlt a több, mint 78 fokos gyógyvíz, naponta 5000 köbméternyi mennyiségben. Ez már tetemes mennyiséget jelentett és bizony kezdeni kellett vele valamit.
Abban az időszakban még nem született meg a gyógyvizek országa koncepció, ugyanakkor már világossá vált, hogy a Balaton az ország legnagyobb devizatermelő fejőstehene lehet, így sorra épültek a luxusszállodák a magyar tenger körül. Érdekes módon a melegvíz Fonyódra vezetésének az ötlete nem is gazdasági szakemberek, hanem a hazai orvostársadalom berkeiből vetődött fel, 1970-ben. Ők folyamatosan hangoztatták, hogy a mozgásszervi betegségek igen sokba kerülnek az országnak – évi 4 millió(!) munkanap kiesésével számoltak- , ezt pedig legkönnyebben balneoterápiával, vagyis gyógyfürdőkben lehetett gyógyítani. Az már csak a könnyebb megközelíthetőség (a vasút és a főút közelsége miatt) tehát praktikus okból szerepelt az ötletükben, hogy a Fonyódon épüljön fel a mesterséges tó.
A város- és az ország vezetése pedig azonnal kapott az alkalmon, hiszen a melegvizes fürdő a borús napokon és szezonon kívül kiválthatta volna a Balaton nyújtotta fürdőzést (ahogy már említettük mindenki Balaton lázban égett ekkoriban). Fonyód a hetvenes évek elején még – balatoni viszonylatban – álmos kis településnek számított egyetlen épülő étteremmel, egy kempinggel és 81 szállodai férőhellyel. Egy ilyen attrakció – a számítások szerint – 40 kilométeres partszakaszról vonzotta volna ide a fürdeni vágyókat a borúsabb napokon és a nyaralási időszakon kívül.
A tervek között az szerepelt, hogy a táskai források vizét egy 13 kilométeres műanyag csővezetéken keresztül vezetik a bélatelepi kemping melletti – akkor még – üres területre. Azért gondolkoztak műanyag csövekben, mert csak ezek tudtak volna ellenállni a gyógyvíz magas sótartalmának. Az elhasznált vizet a Balatonfenyves mellett húzódó övcsatornába vezették volna, ahol a természetes tisztulás folytán a Balatonba már gyakorlatilag esővízhez hasonló minőségben érkezett volna meg, érintetlenül hagyva az állat és növényvilágot. A tervezők még arra is gondoltak, hogy a közel 80 fokos vizet hogyan hűtsék a fürdéshez megfelelő 30-32 fokra. Ezt úgy oldották volna meg, hogy a kutak közelébe 15 ezer nm üvegházat és 30 ezer nm-nyi fóliasátrat telepítettek volna, primőr termesztési és egyéb kertészeti célokra, melyet a víz felesleges hője fűtött volna.
A városi tanács annyira komolyan gondolta a koncepciót, hogy nemzetközi tervpályázatot írt ki egy fedett gyógyfürdő-komplexum megépítésére és a beérkezett 28 pályaműből 8-at meg is vásároltak. Sőt már az építkezésekhez szükséges 30 millió forintért is el kezdtek lobbizni az országvezetésnél és a bankoknál. A Pannónia Szálloda és Vendéglátóipari Vállalat is kapott az alkalmon és – némileg óvatosan – egy 4-600 fős szálloda megépítésére vállalkozott volna. Azért kell óvatosnak nevezni ezt a vállalást, mert a tervek 1971-ben már 3 ezer férőhelyről szóltak, melyet 10 ezerig lehetett volna bővíteni a későbbiekben. Azonban már az első pénzszerzési kisérleteknél kiderült, hogy bizony erősen meg kell kurtítani a kiadásokat.
A cikk folytatása a Tó-retró blogon.