A zalaköveskúti bivalytenyészet nem állatsimogató. Az más kérdés, hogy az alkalmankénti látogatók nem ússzák meg a közeli kapcsolatfelvételt. A nagykanizsai Osvald Zsófia és a csíkszeredai Hajnal György itt, a zalai dombok között találta meg álmai munkáját – írja a zaol.hu.
Szabó László, Magyarország egyik legnagyobb független befektetési szolgáltatójának tulajdonosa jó érzékkel bízta a fiatal párra a farm gondozását immár kilenc éve. Hétvégente ő is hazajár, és szemrevételezi a birtokot. Munkájukat további négy mezőgazdasági szakember segíti.
Könnyen odatalálunk az alig harminc lelket számláló, Kehidakustány melletti településhez. A vendégháznál egy komondor fogad, vele később még barátkozunk. A fiatalokkal együtt gyalogolunk a hatalmas elkerített mezőre, ahol a csorda komótosan egy irányba indul, mintha láthatatlan jelnek engedelmeskedne. Azonnal kiderül a mozgás oka: a traktor finom szénát szállít, ideje az evésnek, majd a kérődzésnek. Pedig már kezdünk örülni, hogy mi vagyunk rájuk ilyen hatással. György séta közben lelkesen mesél a faj eredetéről. Jelenleg hetven tenyésztehén és a borjak együtt alkotják a kétszáz fős állományt, amely kezdetben csupán 18 volt. Tenyészbika mindig csak egy van. A macsóságnak (nem tűr meg más bikát maga mellett) megvan a maga előnye és hátránya. Mindenesetre nem irigyeljük, akad némi elfoglaltsága ennyi nőstény között.
Az informatikus végzettségű Hajnal György szívesen fotózza és simogatja ezeket a nagy testű állatokat (Fotók: Pezzetta Umberto)
– Csupán ezer éve őshonos a bivaly Magyarországon, Ázsia az igazi hazája. Népvándorló eleink először igavonásra, szántásra használták az állatokat, akkora erő volt bennük, hogy könnyen feltörték a kemény földet – meséli az egyébként informatikus végzettségű, fotózást kedvelő fiatalember. Gyermekkorát az erdélyi havasokban, a természetben töltötte.
– Olaszországban nagy kultúrája van a bivalytejnek, abból készül a mozzarella sajt. Ott a bivaly igazi trend, a borok, kávésdobozok címkéjén is visszaköszön. A gasztronómiában egyre inkább teret kap a bivalyhús, amely nem sokkal drágább, mint a szarvasmarháé. Itt, a farmon azokat az egyedeket hagyjuk tenyésztésben, amelyek kezesek, nincs velük gond. Alapvető célunk a fajtamentés. A II. világháború után alig kétszáz darab volt az országban, néhány éve szerencsére többen úgy látták, hogy foglalkozni kell velük, egymásra találtak a tenyésztők. Mára hétezer fölött van a hazai állomány. Kijelenthetjük, hogy megmentettük ezt a fajtát. Minden egyed vérét levesszük, genetikai bankunkat folyamatosan frissítjük. Bikaválasztásnál figyelembe vesszük a vérvonalat, így egyre erősebb és szebb a csorda.
A zalaköveskúti bivalyok nem maguktól lettek ilyen szelídek, a szarvasmarhafélék közül egyébként ők tisztelik legjobban gondozójukat. A 800 kilós jószágok között úgy sétálgatunk, akár egy baromfiudvarban. Előkerül a lóvakaró, Zsófi babusgatja őket, akár a cicákat. Az állatok hálásan simulnak hozzá, némelyik lefekszik. Hihetetlen, de az örömtől könny csillog a szemükben. Mindegyikhez másképpen kell közeledni, az egyéniség hamar megmutatkozik. Kiderül, a gyenge simogatás mit sem ér, erősebben kell, különben rovarként érzékelik az érintést. Bőrük kemény, néhol az iszapfürdőzésnek köszönhetően foltokban kihullt a szőr. A parajdi sóbányákban régen bivalybőrből készült tömlőkkel húzták fel a sót, mert csak az bírta egyedül.
A cikk folytatása további fotókkal itt érhető el.