Balatoni stílusviták: népi és modern – az „észszerűség” mint közös nevező? (Építész Fórum)

A harmincas években a Balaton-parti építészetről kibontakozó diskurzusban eltérő pozíciókból, különböző értelmezéseken keresztül közelítettek a régió építészetéhez. Ha a tóparti nyaralótelepek rendkívül heterogén összképét nézzük, láthatjuk, hogy a korszakban egyszerre voltak jelen a nemzeti törekvések, a tájegységi-népi hagyományt követők, a regionális kísérletek és a modern építészet képviselői is. Bár az álláspontok kezdetben rendkívül dogmatikusak és a korszak ideológiai színezetével is átitatottak voltak, később ezek a határok már egyre inkább feloldódtak. 

 

A tájegység hagyományos értelmezése és a nemzetközi áramlatokat is integráló regionális felfogás közti különbségek kérdése mellett a modern építészet és a modernizáció hatásai is érezhetővé váltak a tó körül.  Az eltérő törekvéseknek egységes keretet adott az 1929-ben megalakított Balatoni Intéző Bizottság (BIB), amelynek a feladata a tópart átfogó kulturális fejlesztése volt – olvasható az Építész Fórumon megjelent tanulmányban.

A turisztikai programok és az infrastrukturális szolgáltatások mellett különös hangsúlyt kapott a szervezetben az építésügy. A műszaki osztály életében Czakó Adolf, Kaáli Nagy Dezső és Kotsis Iván mellett az a Tóth Kálmán is meghatározó szerepet játszott, aki a tájegységi-népi építészeti felméréseivel vált a korszakban ismertté. A műszaki osztály kezdettől fogva aktív szemléletformáló tevékenységet folytatott a nyaralóépítkezések színvonalának emelése érdekében, ugyanakkor formálási szempontból eltérő látásmódok fogalmazódtak meg a szervezeten belül. Míg Kotsis Iván számára az üdülőterület építészete autonóm feladatot jelentett, amelyet funkcionális és térszervezési okokból szükségszerűen meg kellett különböztetni a hagyományos népi építészettől, addig Tóth Kálmán a tájegység hagyományos formáinak alkalmazási lehetőségeit kereste. Mindkét szemléletmódra idővel egyre inkább hatással volt a modernitás, amely szükségessé tette az eltérő ideologikus alapokról induló irányzatok személyes alkotói szintetizálását.

Tóth Kálmán személye azért is érdekes, mert nemcsak a két háború közti Balatoni Intéző Bizottságban, de az 1957-ben újrainduló Balaton-fejlesztésben is szerepet kapott. Épp ezért a két korszak között az ő tevékenysége adott egyfajta kontinuitást, amit a nyugdíjazását követően a hatvanas években betöltött tanácsadó szerepe is megerősít. Látásmódjával mindig egyfajta alternatívát képviselt. A Balatonhoz nemcsak építészként, hanem szenvedélyes vitorlázóként is kötődött.

A településrendezésben szerzett gyakorlata révén kapott feladatokat a Balatoni Intéző Bizottságban is. A szervezetbe testvére, a BIB titkáraként tevékenykedő Tóth Lajos vonta be. 1935-ben, a Balatoni Szabályrendeletekhez kapcsolódóan már közzé tette azt a parcellázási tervet, amelyet a balatoni települések számára irányadónak szánt. A terv a korabeli nyaraló mintatervekhez hasonlóan egyfajta mintaterv volt, amely a vízparti telepek ideális elrendezését vázolta fel. Elsősorban a déli part apadási övén, topografikus és ősközségi kötöttségek nélkül, egyforma körülmények közt kialakuló telepek számára vált alkalmazhatóvá. A koncepcióban a modern településtervezés tiszta zónás rendszere tükröződött. A telepeket feszes ortogonális hálóba rendezte, mindez a korábbi kertvárosi hagyomány romantikus kompozícióinak feladását jelentette. Határozottan megkülönböztette a csendes lakóövezeteket és a központokat, a szabadidős tevékenységeket és a szolgáltatásokat. A településrendezésben képviselt pragmatikus szemlélete egyfelől természetes és érthető, ugyanakkor látszólag élesen elválik attól a kérdéskörtől, amelyet építészeti léptékben kutatott.

Tóth Kálmán ugyanis hagyományos tájegységi építészeti kutatásaival vált ismertté. Tevékenysége egyfelől kapcsolható a huszadik század első felét jellemző népi és nemzeti építészeti irányzatokhoz, ugyanakkor számára a népi építészeti formák nem nemzeti szinten, hanem az adott tájegység valóságában váltak fontossá.

A húszas évek második felében Toroczkai Wigand Ede tematikus kiadványt állított össze a balatoni nyaralóépítés elveiről, amelyben saját koncepcióját mutatta be. Bár a tervek a népi építészet inspirációjából építkeztek, a formák nem elsősorban a helyi Balaton-felvidéki mintákat követték, sokkal inkább az erdélyi hegyvidéki építészeti formák átiratai jelentek meg bennük. A harmincas évek elején alternatív megközelítést jelentett Medgyaszay István keleti mintázatokból építkező nemzeti kísérlete, aki egyik publikációjában a Balaton-part építészetével is foglalkozott. Írásában a magyarság sajátos karakterét helyezte előtérbe, érvelését a tájegységi jellegzetességek beemelésével kívánta illusztrálni.

A nemzeti szintű formáláshoz képest épp ezért egy új, tisztább felfogást jelentettek azok a törekvések, amelyek a harmincas évek közepén az adott tájegység építészetének felméréséből és dokumentálásából szerettek volna kiindulni. Az első kísérletek nem véletlenül a Balaton-régióban indultak el; a turizmus érdeklődése fontos inspirációt jelentett. Nemcsak a Balaton-felvidék karakteres vernakuláris öröksége miatt fordult ugyanis az érdeklődés a tájegység felé, hanem a városokból érkező nyaralók vidéki kultúrtáj iránti vonzalma révén is. Épp ezért a tópart turisztikai fejlesztésével foglalkozó Balatoni Intéző Bizottság kezdettől fogva aktívan foglalkozott a népi kultúra bemutatásával. A tájegységi hagyományok, kézműves tevékenységek és tárgykultúra ismertetése mellett a népi építészeti alkotások is megjelentek a turisztikai propagandában. A BIB 1937-ben Tihanyban népművészeti házat épített fel, amelyet Tóth Kálmán és Nászay Miklós tervezett. Az épület mindenfajta absztrakció, egyéni értelmezés nélkül a helyi építészeti mintázatokat reprodukálta, helyi kőanyagból, boltíves tornáccal készült el. Az épület elhelyezése, tájolása ugyanakkor már kiszakad az ősközség hagyományos morfológiájából és a turizmus felé fordul: a tornác a vízparti kilátásra nyílik. Az épület ma már vendéglátóhelyként működik, környezetét teljesen benőtte a turizmus. A tetőterét beépítették, a nádtetőt nagyméretű nyílásokkal szabdalták fel.

A két tervező nem véletlenül kapta meg a feladatot. Egy évvel korábban, 1936-ban jelent meg ugyanis a BIB kiadásában az a felméréssorozatuk, amelyben a Balaton-felvidék népi építészetét dokumentálták. A gyűjtőmunkát Tóth Kálmán kezdeményezte, aki a harmincas évek elejétől fogva autóval járta be a településeket és részletesen dokumentálta az örökséget. A módszertana és technikája már egy modern dokumentációs megközelítést mutat.

Tóth Kálmán differenciált gondolkodását ugyanakkor jól mutatja 1941-ben megépült alkotása, a földvári vitorlás klubház. A déli parti üdülőhely kikötőjében, közvetlenül a tópartra helyezte el az épületet, amelyet egy lendületes, íves vonalra szerkesztett meg. A formálásában érezhető a vitorlássport asszociatív átértelmezése, amelyet az épület modern szerkesztésével fogalmazott meg. Bár az épület a régióra jellemző kőanyagú falazattal készült, a funkció és a helyszín alapján nem merült fel a tájegység hagyományos formáinak erőltetett alkalmazása. A klubház dinamikus modern szerkesztést mutat, még ha alacsony hajlású tetővel fedett tömegformája nem is a dogmatikus, hanem az adaptív alternatív irányzatokkal rokonítható. Az épület ma is közel eredeti formájában áll és klubházként használják. Belső terében még ma is áll az a kandalló, amelyet Tóth Kálmán tervezett, a tornácon pedig a tervező emléktáblája alatt saját horgonyát helyezték el, amely a közösségi identitás számára is fontos emlék.

A háború után a Balaton Intéző Bizottságot beszüntették és felszámolták azt a civil életet, amely a Balaton fejlesztéséhez nagyban hozzájárult. Amikor 1957-ben a Balatoni Intéző Bizottságot újra életre hívták és immár a szocialista keretek közt megindult a Balaton-fejlesztés, Tóth Kálmán volt az, aki ismét szerepet kapott a szervezetben. A BIB tervtanácsában vett részt, amely fontos szerepet játszott a tóparti épületek színvonalának emelésében. Emellett a Magyar Építőművészek Szövetsége által életre hívott önkéntes balatoni patronáló mozgalomban is részt vett, amellyel a településeket segítették. Bár Tóth Kálmán 1960-ban nyugdíjba ment, tanítványával Callmeyer Ferenccel még két fontos tihanyi épület megtervezésében vett részt. Callmeyerrel a MEZŐTERV-ben, majd az IPARTERV-ben is együtt dolgoztak és nagy hatással volt a fiatal építész szemléletére. Nem véletlen, hogy Callmeyer badacsonyi épületeinél is a helyi népi építészeti örökség inspirációjából dolgozott, sőt még a Tátika étterem modern tömegkompozícióját is a népi építészet egyszerűségére vezette vissza.

Wettstein Domonkos teljes írása az Építész Fórumon olvasható.