Balaton: a magyar csoda (mandiner.hu)

Számos olyan dolog létezik, aminek csak megérve láthatjuk meg az értékét: ilyen a Balaton is. Olyan kincsünk, amit távolról sem kezelünk még a maga értékén, de így is kiviláglik a középszerűségből – jelent meg a mandiner.hu oldalon.

Trombitás Kristóf a mandiner.hu-n vall a Balatonnal kapcsolatos érzéseiről, emlékeiről, gondolatairól:

“Nagyon szeretem a Balatont.

Felnőttkori szerelem ez: meggyőződésem, hogy gyerekkorában az ember sokkal nehezebben értékeli a kézenfekvő megoldásokat a bombasztikusokkal szemben. Gyerekként én csak annyit láttam belőle, hogy ez egy sokkal provinciálisabb, füvesebb és betonpartokkal övezett vízpart, mint mondjuk az Adria, miközben fele olyan izgalmas sincs és még búvárkodni sem lehet az iszap miatt.

Számos olyan dolog létezik, aminek csak megérve láthatjuk meg az értékét: ilyen Bartók és a Balaton is.

Én legalábbis így voltam vele. Igaz, Bartók valódi élvezetéhez kell pár száz hallgatás, mielőtt a zenekedvelő valóban elkezdi élvezni a műveit.

Lehet, másnál máshogy van, de nálam így zajlott. Kamaszként elkezdtem érezni az előnyeit, milyen optimális, ha a családnak akad egy nyaralója, ahová a haverokat le lehet hívni, hogy a biztonságos távolság is meglegyen az otthontól és még szórakozni is lehet napközben. Aztán már legalább 17-18 éves lehettem, amikor önmagáért belezúgtam a Balatonba.

Ez az érzelem azóta szakadatlanul tart, de pontosan mindazok dacára, ami miatt a többség kedveli. Ki nem állhatom a szabad strandok kispolgári, kádári világát, ahol minden egyes ember belelóg a másik szájába, üvöltenek a gyerekek, és olyan pénzekért kínálnak aznap reggel a fagyasztóból kivett körömpörköltet, amennyiért Olaszországban egy kiváló, frissen főzött tésztát kapsz.

És ez is képmutatás, hiszen ugyanúgy előfordulok a saját pokrócaimmal ezeken a füves, betonos részeken, de ettől még halálra idegesítem magamat.

Frusztrál, hogy amíg egy tizedekkora tóból Nyugat-Európában földi paradicsomot varázsolnának, addig – az örvendetes kivételektől eltekintve – az egész part belefulladt a kádárizmusba, építészetileg, szokásilag, mindenhogyan. És mindeközben sokaknál igény sincs arra, hogy változtassanak az üzemi étkeztetés díszletein, a hurka-kolbászon, a lángoson és a főtt kukoricán.

Olyan sokáig kaptuk a gagyit, hogy mára magunk is elhittük, ez a jó. Kár ezt azzal lesöpörni, hogy azért erre van igény, mert erre van pénz, hiszen mindenki tudja, hogy a balatoni árak már rég versenyképesek a tengerparti árakkal is.

Egyszerűen azért ilyen a Balaton, mert a többségnek ez kell. Szó nincs itt vagyoni kérdésekről.

Könnyű lenne ezek után nem szeretni a Balatont és nagyon nehéz szeretni, mondhatnák sokan. Csakhogy amíg gyerekoromban csak az előbbit láttam, addig szinte értelemszerűen mostanság csak a pozitívat látom a tóban, és a fenti negatívumokkal csak akkor nyomasztom magamat, ha ezeket feltétlenül szükséges felidézni vagy megemlíteni.

Mert a Balaton annyira frankó, hogy még ezekkel együtt is egy csoda az egész.

Ahol a Balaton ugyanis jó, ott nagyon-nagyon jó.

Csodálatosak a boglári kis kápolnák és azok a kertek, amelyek körbeveszik őket; a szemesi, árnyas utcácskák; a földvári sétány és kikötő; a füredi klasszicista mag, a tihanyi apátság és kőházak, amelyek övezik a Belső-tavat; a badacsonyi pincék és még ezer más dolog. Számtalan természeti és számos épített örökség.

Ez az oka, hogy még csak ambivalens érzéseim sincsenek a Balatonnal kapcsolatban, ha a maga egészében nézem őt. Olyan kincsünk, amit távolról sem kezelünk még a maga értékén, de így is kiviláglik a középszerűségből.”