Az országgyűléstől a fürdőig (Balatonfüredi Napló)

1867-ben, azaz épp 150 évvel ezelőtt jött létre az a megállapodás, amit összefoglalóan kiegyezésként szoktunk emlegetni. A Habsburg-uralkodóház részéről I. Ferenc József, a magyar delegációból pedig Deák Ferenc és Andrássy Gyula gróf írta alá a politikai, jogi és gazdasági kapcsolatokat rendező okmányokat. A kerek évforduló kapcsán nemrég előadást szervezett Balatonfüreden a Tempevölgy folyóirat.

„A kiegyezés hatásai meglehetősen ellentmondásosak” – mondta az előadás alkalmával a Balatonfüredi Napló kérdésére Szarka László történész. „A kortársak is attól tartottak, hogy a kiegyezés rövid életű lesz, és a mögötte rejlő komoly, nagy kihívásoknak Magyarország nem tud megfelelni. A kiegyezés az egyik fél szerint a XIX. századi magyar történelem közjogi csúcspontja, a másik fél szerint pedig jogfeladás volt. S ez a kettősség a XX. századra is átvetült, hisz 1918, de különösen 1920 óta sokan a kiegyezésben látják Trianon kezdetét, azzal, hogy Magyarország lemond az önálló hadseregéről, az önálló külpolitikájáról, és beteljesedik Kossuth Cassandra-jóslata, vagyis amikor eljön az igazi nagy válság, Magyarország eszköztelen marad. Ma már úgy látjuk, hogy valószínűleg akkor is eszköztelen lett volna, ha a kiegyezést Deákék nem lépik meg, hiszen ötvenévnyi idő adatott arra, hogy Magyarország erős, modern legyen, és a története során Mátyáshoz foghatóan a legközelebb jusson a nyugati centrumokhoz. De ez az ötven év sajnos a végelszámolásnál, a párizsi békekonferencián kevésnek bizonyult” – fogalmazott Szarka László.

A kiegyezés idején Balatonfüred környéke még ahhoz a Zala megyéhez tartozott, ami 1861-ben kezdte meg a kiegyezéshez vezető utat – erről már Halász Imre történész beszélt. „1850-ben Zala megyét két tekintetben is megkisebbítették: részben elcsatolták a Muraközt, másrészt Balatonfüred környékéről öt községet Veszprém megyéhez csatoltak. Ez volt az osztrák közigazgatási rendezés első lépése. 1861-ben – amikor egy rövid időre visszaállt az alkotmányosság – Zala megye kivételesen, nagyon erőteljesen nem volt hajlandó újjáalakulni, amíg a területi rendezés nem történt meg. Ahogy akkor mondták, a „Magyar Korona Ország”, és többek között Zala megye így kapta vissza a Muraközt, a Csáktornya környéki területet, és a Balatonfüred környéki öt község is visszatérhetett. Az egész Balaton-felvidék akkor Zala megyéhez tartozott” – mondta Halász Imre.

A történész így idézte fel a megye kiegyezéskori eseményeit: „Amikor 1867-ben megérkezett a távirat, a szó szoros értelmében óriási üdvrivalgás tört ki, mert ha valami történik, akkor a magyar ember azonnal ünnepel. Balatonfüreden ugyan nem, de például Keszthelyen fáklyás felvonulás, díszebéd, díszvacsora, díszistentisztelet után ismét díszebéd és fáklyás menet volt. Rövid időn belül megalakult az a bandérium, ami a koronázásra ment fel Budára, és elkezdődtek a munkás hétköznapok. Összeült a vármegyei gyűlés, megalakultak a városok, új közigazgatási rend jött, és kezdetét vette egy nagyon komoly fejlődési periódus. Egy Zala megyében tulajdonképpen négy megye jött létre: egyik a Balaton-felvidék (Tihany, Balatonfüred), ami a filoxérai-vész után újratelepített szőlőivel, az 1907-es vasúttal és a megjelenő a turizmussal egy óriási, lüktető fejlődést tud produkálni. A másik ilyen Nagykanizsa, köszönhetően a kereskedelmének és a vasúti csomópontjának; a harmadik Muraköz, Alsólendva vidéke, míg a negyedik a polgárosodás első hullámából kimaradó Zalaegerszeg és vidéke” – tette hozzá Halász Imre.

Az országos és a megyei történésekkel ellentétben Balatonfüreden kevés hatását érzékeltette a kiegyezés – ezt már Katona Csaba történész mondta. „Sajátos ellentmondás van ebben a történetben, ugyanis maga a kiegyezés egy folyamat, amit nehéz egyetlen dátumhoz kötni még 1867-en belül is. Ha mindenáron dátumhoz akarnám kötni, akkor június 8-át, a koronázást emelném ki, ámde Balatonfüred történetében nem a kiegyezés volt a meghatározó fordulópont, nem gyakorolt döntő hatást a helyi eseményekre. Éppen keresztülmetszett és érintett bizonyos folyamatokat, amik korábban indultak meg, és később értek véget. Balatonfüred esetében – mint minden fürdőnél – az a döntő kérdés, hogy a fürdő és az épületek, valamint az infrastruktúra fejlesztése milyen állapotban van. Füreden ezek nagyarányú megújítása egy szerencsés időpontban indult meg. 1861-ben elérte a vasút a déli partot, innentől kezdve sokkal könnyebb volt Füredet megközelíteni a vasút és az ehhez kapcsolódó komp révén. Majd 1865-ben, tehát két évvel a kiegyezés megkötése előtt mind a tihanyi apáti, mind a pannonhalmi főapáti székbe olyan nagy formátumú papok kerültek, akik elindították a fürdő modernizációját. Ez a folyamat a hatvanas évek derekától egészen a hetvenes évek végéig tartott. A fürdőmodernizáció, és a közlekedés szerencsés megújulása sokkal jobban befolyásolták Balatonfüred fürdőtársadalmát, a megközelíthetőségét és a fejlődését, mint egy nagy, országos politikai döntés” – hangsúlyozta Katona Csaba.