Amikor Szibériát csináltak Badacsonyból (index.hu)

Rákosi képes volt a Badacsonyból is Szibériát csinálni Sztálin kedvéért, de erről tíz év múlva már senki nem akart beszélni a kádári Riviéra hullámain sodródva. Az egykor az ország legtöbb macskakövét szállító badacsonyi bazaltbányában 1949 és 1954 között kényszermunkatábor működött, Bacsó Péter 1967-ben filmet forgatott róla, az index.hu pedig talált valakit, aki munkaszolgálatos kiskatonaként követ tört benne.

Nem csak Angyalföld macskaköves útjaira jutott belőle

A Badacsonyi Bazaltbánya részvénytársaságot 1905-ben alapította a kőbányai serfőzdéből meggazdagodó tószegi Freund család. Két telepük volt: Badacsonytomajon és Badacsonytördemicen, a hegy tetején kialakított kőbányákat mindkét helyen drótkötélpálya kötötte össze a lenti zúzóüzemekkel. A rendszeres bazaltbányászat a tapolcai vasútvonal megnyitása után indult meg, a második világháború előtti időkben már itt készült az ország legtöbb macskaköve, nagyjából háromszáz munkással.

A hadiüzemmé nyilvánított és katonai parancsnok irányítására bízott bányában zsidó munkaszolgálatosokat is dolgoztattak; az 1944-ben szétbombázott gyártelepen a romeltakarítás után 1946-ban indult újra a termelés. Az háborús károk újjáépítéséhez az államosított üzemben megduplázták a munkáslétszámot, és két műszakban, reggel négytől este tízig dolgoztak.

Az ötvenes évekre beért az évtizedes környezetvédelmi lobbi (melynek egyik korai harcosa éppen a badacsonyi nyaralótulajdonos írófejedelem, Herczeg Ferenc volt a két háború közötti időszakban), a bánya kitermelését korlátozták, 1965-re pedig teljesen leállították. Addigra hatvan év alatt tizenkét millió tonna bazaltot hordtak el a Badacsonyból (a környékbeli Haláp-hegy ennél is rosszabbul járt, kúpjának egy része eltűnt a bazaltbányászat során).

Badacsony, a mi kis Szibériánk

Kevésbé ismert tény, hogy nemcsak a második világháború alatt dolgoztattak itt különböző okból és elnevezések alatt munkaszolgálatosokat, hanem 1949 és 1954 között is. A helytörténész Kalmár László írásaiból tudjuk, hogy 1949 tavaszán a Badacsony egyik legszebb kilátópontján, a régi bánya 70-80 méter magas sziklafalai alatt szögesdróttal körülvett, szigorúan őrzött tábort létesítettek a kőbányában dolgoztatott foglyoknak.  A tábor magja egy elhagyott bányászlakás volt, ebben volt az iroda, a raktár és az őrség helye, a mellé épített lapos tetős, L alakú, börtönszerű épületben pedig a rabokat zsúfolták össze.

“Milyen kár, hogy nincs Szibériánk” – kesergett állítólag Rákosi, de megtalálta a módját, hogy ne csak a traktorista lányok beszervezésében, hanem a kényszermunkatáborok felállításában is követhesse a szovjet példát. A rendszer ellenségeit, a politikailag megbízhatatlannak tartott elemeket sokszor kideríthetetlen és irracionális okból internálták, és gyárakban, üzemekben, bányákban dolgoztatták.

A badacsonyi táborba 1951-ben az internáltak után főleg kuláknak minősített alföldi gazdák kerültek, majd m unkaszolgálatos kiskatonák. Ők reakciós szülők fiaiként nem foghattak a kezükbe fegyvert, helyette munkával szolgálták a Népköztársaságot. Hatvan forintot kaptak havonta: a felét azonnal le is vonták, a maradék nagyjából egyenlő volt az errefelé szokásos napszámbérrel.

1953-ban, Nagy Imre kormányra kerülése után ideiglenesen megszüntették az internálás intézményét, de nem mindenki térhetett haza: az egykori rabok közül sokakat börtönbe zártak, a fővárosból és más nagyvárosokból kitiltottak, illetve rendőri felügyelet alá helyeztek és őrizték nyilvántartási lapjaikat. Az internálást véglegesen Kádár 1960-as amnesztiarendelete szüntette meg.

Jenő bácsi és Pista bácsi, a két helyi emlékezet

Amikor az Index Mi Vidékünk projektje foglalkozni kezdett a témával, azt gondolták, hogy a helyszínen legfeljebb már csak az egykori kényszermunkatábor növényzettel sűrűn benőtt maradványait találjuk meg, hiszen hetven év elmúlt azóta, hogy a szögesdrótot felhúzták. Csakhogy kiderült, hogy vannak élő szemtanúk, akik emlékeznek rá.

A cikk folytatása itt olvasható.