A vidék legifjabb várkapitánya (veol.hu)

750 éves múltra tekint vissza Magyarország egyik leglátogatottabb és méltán népszerű vára, a Szigligeti vár. A várkapitány, Balassa Dániel a vidék legfiatalabb várkapitánya a Veszprémi Naplónak mesélt munkájáról, programokról, sikerekről, nehézségekről. 

Ez nem egy tipikus nyolc-órás munka, ide kellenek a kötélidegek, szablyák, kő és sóder is. A mai várkapitányok nem járnak mindennap hagyományőrző viseletben, oldalukon szablyával, a törökök helyett legfeljebb a szemetelő turistáktól kell megvédeniük az erődítményt, és az sem igen jellemző, hogy a látványíjászat után este fürödnének egyet a helyi strandon, a Balatonban. A szigligeti várkapitány különleges helyzetben van a maga 28 évével.

Balassa Dániel hárítja is az elnevezést, azt mondja, nem az a klasszikus várkapitány ő, inkább csak úgy ráragadt a titulus. Édesapjától, Balassa Balázstól, a település polgármesterétől évek alatt vette át a teendőket, mára szinte mindent. Merthogy Dani már nyolcévesen is a régészek által a várból kiszórt földet túrta, kincskeresés címén. Mégsem járt fel akkor még naponta a várba, tinédzserkorában pedig inkább a strandon múlatta az időt. Aztán, úgy hat-hét évvel ezelőtt elkezdett segíteni a vár körüli teendőkben, és ma már a reggelijét is ott szereti elfogyasztani. Azt mondja, onnan jobb a kilátás, az újságot meg bárhol el lehet olvasni a kifli mellett.

– Egész nap itt vagyok, a nyári főszezonban nyolckor nyitunk, ha locsolni kell, hatkor jövök. Reggeli után kipakolom az íjászfelszerelést, az előkészülés része a felöltözés is, úgy tíz perc, mire mindent felveszek, és tíztől kezdődik a műsor – mutat végig a felszerelésen, amit most a fotó kedvéért öltött magára. Az íjászkodás része a távlövés, a mozgó célpontra lövés. Kettesével párbajoznak, minden sikeres lövés után hátrálnak egy lépést, míg csak mellé nem lőnek.

– Előfordul, hogy a céltáblát már nem is látjuk, kanyarba lövünk. Aztán van még lándzsahajítás, csatakeresztdobás, bajvívás. Karddal, buzogánnyal, fokossal ütjük egymást, és puskalövéssel zárjuk a műsort. Alkalmanként tekerőlantos, dudás zene a kíséret, középkori hangszereken. Ez jó a vívás aláfestéseként. Közel háromnegyed órás a műsor, a közönségtől függően. Mert őket is bevonjuk, kihívjuk dobni, az ilyesmit nagyon szeretik – magyarázza Dani. Ilyen kis várban, mint a szigligeti, nem lehet nagy lovasjátékokról álmodni. Annál nagyobb szerep jut a közönség bevonásának, a rögtönzésnek és humornak. Utóbbival fogyaszthatóbb a történelem. A Palonai Magyar Bálint Hagyományőrző Egyesület adta alapkoreográfiához ma is hűek, csak annyiban variálták meg, hogy kivették belőle, ami kevésbé tetszett a közönségnek.

– Viszont rájöttünk, hogy nagy sikert aratunk, ha beöltözünk töröknek, idén ezt már alkalmaztuk, nagy sikerrel. De az is fontos, hogy nekünk szintén tetszett. Ha nem így lenne, kényszerből tennénk, azt pedig megérezné a közönség – állítja a várkapitány. Mosolyogva elárulja még, hogy nincs harc baleset nélkül. Előfordult, hogy hosszában hasították ketté az ujját szablyával, vagy lelökték a várfalról. Megtanulták, hogy lehet úgy is vívni, hogy a néző illúziója és az ujjuk egy-aránt megmaradjon.

 – Nem egymásra, hanem a pajzsra ütünk. Persze, előfordul, hogy nem az csattan, de igyekszünk vigyázni. A Ber- ki Flóris Szigligeti Várőrség tagjaiként a helyi önkormányzat alkalmazottai vagyunk. Fő profilunk a bemutató, de kiállítást őrzünk, íjásztatunk márciustól október végéig. Ügyelünk a vár rendjére, a koncertek, programok adnak még feladatot. Itt munka nem csak szezonban van, akkor sem csupán a vendégek kiszolgálásából áll. A szezonon kívüli időszakban a fenntartás, javítás ad feladatot. Idén tavasszal újjáépítettük az alsó lelátót, sok lépcső tönkrement, korlátot kellett erősíteni. A nagyobb esők után meg vissza kell cipelni a fél várat a hegyoldalból. A logisztika a legnagyobb probléma, ilyen kő csak itt van. A szállítása az alsó várból a felsőbe pedig csak kézzel lehetséges. A múlt télen két napig hordtuk fel a kavicsot vödörben a várudvarba. Nem lehet minden apróságért felvonót kiépíteni. Télen fel kell jönni havat takarítani, lépcsőket javítani, jegesedést megszüntetni – mondja Dani, aki újságírást tanult, idegenforgalmat nem. De állítja, hogy azt itt, a várban meg lehet tanulni, igaz, véna kell ahhoz is. Fontos, hogy aki itt dolgozik, szeresse a vendéget, tudjon bánni vele. Több mint 150 ezer ember fordul meg egy évben a várban, nem mindenkivel egyszerű szót érteni.

– Az idegenforgalomban kellenek a kötélidegek, de meg lehet találni a közös hangot mindenkivel. Akivel mégsem, azt tudni kell kezelni – magyarázza. Őt is meglepte, hogy milyen népszerű lett a játszótér és a kaloda, ez azt bizonyítja, hogy apróságokkal sokat lehet tenni a várért. De a nagy szerencse a hely maga. Az, hogy a vár a Balaton partján áll. Egy ilyen felszereltségű vár az ország északi részén nem valószínű, hogy ezt a látogatószámot tudná produkálni. Kicsit hűvösebb időben itt nagyon sokan vannak, de idén a negyven fokban is felsétáltak a vendégek.

Dani emberekkel való bánásmódot, toleranciát, alázatot örökölt és tanult is szüleitől. Viszont úgy véli, ha majd eljön az idő a családalapításra, előfordulhat, hogy a várkapitányság akadályt jelent. Nem egyszerű ma egy hozzá hasonlóképpen megszállott társat találni. A dolog még nincs napirenden, a vár remekül működik.

 – Ez nem az én érdemem – mentegetőzik felvetésemre. Állítja, hogy jó munkatársak nélkül nem lehetne a várat ilyen formában fenntartani.

– Amíg így megy, addig csinálom, de ez nem csak rajtam áll. Nincs tolongás a várkapitányi pozícióért, mert a várkapitány nem nyaral. De aki szereti a történelmet, nem riad vissza a szezonmunkától és a vendégek kiszolgálásától, az eltölthet egy nyarat a Balaton partján egy szép várban dolgozva. Szerencsére vannak még kollégák, akik így gondolkodnak – mondja Dani búcsúzóul.