A versenyló nem szereti a szegény-szagot (sonline.hu)

Fekete Zoltán Antal, a Rádpusztai Gasztro-Élménybirtok tulajdonosa Év Vállalkozója Díjat kapott Budapesten, a Vállalkozók Napján. Az elismerést Varga Mihály gazdasági miniszter és a Demján Sándor a Vállalkozók Országos Szövetségének elnöke adta át. Ebből az alkalomból kérdezte a sonline.hu a modernkori Rádpuszta megálmodóját. Bár nem volt ez olyan egyszerű…

 

Tudom, hogy mit akar mondani: nem számított erre – így igyekeztem megakadályozni az oly sokszor hallott vélekedést és persze a folytatást: csak a dolgomat tettem. Fekete Zoltán ismerősei, barátai pontosan tudják: elhivatottságánál és küzdeni akarásánál csak a szerénysége nagyobb. – Nem szeretek szerepelni, nem az az én dolgom, hagyjanak dolgozni, nekem ez elég – hallottuk már oly sokszor tőle. Most is igyekszik kifogást találni, de nincs hova menekülni. A díj kötelez! Beszélni kell!

– Tisztességgel kijártam az élet iskoláját – mondta Fekete Zoltán. – Egyedüli gyermekként nevelkedtem. Az édesapám a Volánnál volt garázsmester, édesanyám pedig otthon dolgozott, a ház körüli munkát végezte. Akkoriban ezt szerencsére még meg lehetett tenni. A Ratkó-korszak gyermeke vagyok hát, akkoriban volt gyerek bőven. Középiskolai végzettségig jutottam, sok mindent kipróbáltam. Mint szinte minden gyermek én is fociztam. Alapjában véve nem voltam rossz gyerek, de azért évente egyszer csak kihúztam azt a bizonyos gyufát, megkaptam a magamét. Akkor persze mélyen meg voltam sértődve ezért, de a mai eszemmel tudva tudom, mi és miért is történt. Az élet sokfelé vitt. Tizenéven keresztül virágnagykereskedéssel foglalkoztam, értékesítő voltam.

 

– A virág hozta a Balatonra?

– Nem, a zöldség. Harminckét évvel ezelőtt kerültem a Balatonra, mert egy zöldséges boltot kaptam meg tartozás fejében. A Vadvirág kemping közelében dolgoztam, majd két év múlva váltottam, mivel azt kisajátította az önkormányzat. Büfével kezdtem, jó szakácsokkal, jó kollégákkal és persze jó mesterekkel. Huszonhat éve kerültem Rádpusztára. Beleszerettem a Balatonba, Rádpuszta pedig a szívem csücske lett. A saját és a család minden pénzét erre fordítottam… Negyed százada erről szól az életem.

 

– Már akkor megálmodta a gasztro-élménybirtokot?

– Álmodozhattam volna, de ez nem így volt. Akkor is tudtam, tennem kell a dolgomat. Azt is tudtam, hogy csak a komoly és kemény, kitartó munka visz sikerre. Ezt többre értékeli az ember minden másnál. Soha, semmi nem esett az ölembe. Ezt látták és értékelték. A családom és a kollégáim is tudják, csak az elvégzett munkában hiszek. A piac mindig megmutatja, mit érsz. Ez alól az értékítélet alól hosszú távon senki sem tudja kivonni magát. Csak a munka által lehet előre jutni, azért fontos a vállalkozások összefogása és együttműködése is. Ezért is vagyok ennek a helyi összefogásnak a folyamatos hirdetője. Szerencsére ez már a gyakorlatban is működik, de sok még a dolog.

 

– Mindig talál új kihívást? Keresi a feladatokat?

– A feladat talál meg engem. Ilyen például a ló szeretete. A családból jött. Bár nagyapám többször is elmondta, a ló nem bírja a szegényszagot. Vigyázni kell az ilyen szerelemmel. Ő kulákember volt, Nóniuszai nyargalásztak Makó környékén. Egy egészen komoly tenyésztett lóállományt hozott létre parasztember létére. Ez akkor engem is megfogott. Persze, hogy megtanultam lovagolni…

 

– Aztán a boglári bor illata is megcsapta…

– Ezt Mészáros Győző hozta, akik akkor a balatonboglári mezőgazdasági kombinát vezetője volt. Jó barátok lettünk, a büfékben sokat beszélgettünk, együtt teniszeztünk. Amikor a BB privatizációjára sor került, akkor ő hozta szóba, hogy mi lenne, ha Rádon készítenénk borhoz illő ételeket, egyszerű, házi, jóízű dolgokat. Innen indult ez az egész.

 

– A falon rengeteg a lovas kupa. Ezek szerint ide költöztek a lovak is?

– Hát, igen! Versenyezgettünk, de hát már ugye a nagyapám megmondta! A jó ló jó sok pénzbe kerül… Szponzor nem volt, saját erőből pedig nem lehet messzire jutni. Dönteni kellett, vagy a hobbi, vagy kocsi-ló rámegy… A ló maradt, a versenyzés elmaradt, alázattal szolgáljuk a vendégeket minőségi lovas programokkal.

 

– Mire gondolt, amikor megkapta a díjat?

– Furcsa érzés ez! Percek alatt lepergett előttem az életem… A pincén kívül itt semmi nem volt. Romos épület, 60 teherautó szemét, ennek az eltakarításával kezdtük az egészet. Aztán kialakítottuk a pince előterét. A kis csárdát, aztán ezt fejlesztettük. Jöttek a kemencék. Úgy 10-11 évvel ezelőtt a BB felszámolt Rádon mindent, s akkor meg tudtam vásárolni a pincét.

 

– A hatalmas hordók vonzották?

– Nem akartam, hogy gombát termesszenek itt. Hogy vette volna ki magát. Lett belőle 22 magyar borvidék, a hazai pezsgők és az eredet védett magyar pálinkák kiállító és kóstolóhelye. Aztán megvalósult a kiemelt turisztikai beruházás, működik a rendezvényház, a kisvonat és persze a lovasbemutató pálya.

 

– Mi az, ami hiányzik?

– Itt lényegében minden meg van, de a panzió viszonylag kicsi. Szállás kellene még ősztől tavaszig, aztán a nyáron úgy is megtelne. Minden infrastruktúra adott. Nagyot lehetne előre lépni, plusz munkaerőt foglalkoztatni. Fontos a folyamatos kihasználtság, mert hiába a téli programkínálat, a január, február nehéz. A munkaerőt így is, úgy is meg kell tartani. Ha lenne még 40-50 szoba, akkor lenne egészen kerek a történet. Ehhez viszont komoly tőke kell!

 

Lengyel János eredeti cikke itt olvasható.