A Szentlélek kiáradásának napja: pünkösdi királyok és királynék ünnepe (veol.hu)

A húsvéti időszak koronája a pünkösd, a Szentlélek kiáradásának napja. Neve a pentekosztész (ötvenedik) szóból származik, ugyanis ez az ünnep a húsvétot követő ötvenedik napon kezdődik. A pünkösdi hagyományokról Pilipkó Erzsébetet, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum néprajzos főmuzeológusát kérdezte a veol.hu.

A magyar pünkösdi szokások a keresztény ünnephez kapcsolódnak, de a különböző egyházi tiltó rendelkezések is jelzik, számos olyan szokás és hiedelem őrződött meg, melyek a kereszténység előtti időkbe nyúlnak vissza. A csetneki zsinat határozata például 1594-ben tiltotta a pünkösdi királyválasztást, táncot és játékokat. Egy másik zsinati tiltás így szólt: „Eleitől fogva régi időben is mindenkor tilalma volt a sátoros ünnepeken való táncolásnak, királynéasszony ültetésnek, mely pogányoktól maradott szokás ezután is tilalmas” – idézte a főmuzeológus.

Pilipkó Erzsébettől megtudhattuk, a pünkösdi királyválasztásról a középkor óta vannak adataink, a szokást a legszélesebb körben gyakorolták. A 19. századi szokásgyűjtemény részletesen közöl egy lovasversennyel történő pünkösdi királyválasztást a Dunántúlról: „A pünkösdi király egy évig minden lakodalomba, ünnepélyre, mulatságokra hivatalos, minden kocsmában ingyen rovása van, amit elfogyaszt, fizeti a község, lovát, marháját tartoznak a társai őrizni …”. Magyar nyelvterületen az 1940-es években még élt ez a szokás, napjainkban több helyen turisztikai látványosság céljából elevenítették fel, kiemelendő a lovasbemutató részét.

 

A pünkösdi királynéjárás hagyománya

A pünkösdi királynéjárás Dunántúlon általánosan ismert szokás, amelynek öt szereplője volt. Négy nagyobb lány, akik egy-egy pálcára erősítve baldachinszerű, kasmír kendőből készített sátrat tartottak a náluk fiatalabb kiskirályné feje fölé. A kiskirályné esetenként zöld ágat vitt, amelynek a természet újjászületésére való utalása egyértelmű. Házról házra jártak, az udvaron megálltak, énekeltek, a kiskirálynét körbejárták, a végén a következő mondóka kíséretében magasra emelték: „Ekkora legyen a kendtek kendere!”. Gyakran háromszor is megismételték a felemelését. Ha valaki nem szívesen látta őket, gyorsan leguggoltatták a kiskirálynét, így adva a háziak tudtára az átokformulát, azaz, hogy ne nőjön nagyra a gazdasszony kendere.

Az 1990-es években több helyen felelevenítették a szokást, Királyszentistvánon egyik helyi nyugdíjas tanítónő kezdeményezte. – 2017-ben magam is jelen voltam a királyszentistváni pünkösdi királynéjáráson és azt tapasztaltam, hogy a szokásgyakorlásnak óriási közösségi ereje van. Már nem követték szigorúan a korábbi forgatókönyvet, nem korlátozták le a szereplők, a résztvevők számát, hanem, aki szeretett volna részt venni, az mind megtehette, kisfiúk is csatlakozhattak hozzájuk. A kislányok fehér ruhába öltözve, fejükön virágkoszorúval házról házra jártak, az udvaron megálltak s nagyméretű, bíborszínű kasmír kendőből baldachinszerű sátrat vonva a kiskirálylány feje fölé énekeltek. Minden háznál süteménnyel, üdítővel várták őket, néhol fotók készültek a családtagokkal. Igazi közösségi élmény volt, amely összehozta a település lakóit – mesélte Pilipkó Erzsébet.

 

Volt pünkösdi bohóc, és a leglustábbnak járó megszégyenítés is

A dunántúli térség német falvaiban egy olyan pünkösdi szokásnak az emléke őrződött meg, amely az európai népek termékenység- és esővarázsló szokásaival megegyező, kereszténység előtti szokáselemeket is nagy számban magába olvasztott. A szokás lényege az volt, hogy mindazokra, akik pünkösd napján utolsónak hajtották ki a legelőre állataikat, későn ébredtek, a falu közössége megszégyenítő büntetést rótt ki rájuk. A szokást településenként más-más névvel illették, de tartalmilag azonosak voltak.

Legtovább és leggazdagabb formában Magyarpolányban élt „Pfingstniegel” néven (pünkösdi bohóc). Szereplői 10-15 éves esztendős legények voltak, akik marhákat őriztek s aki közülük pünkösdkor utolsónak ért ki a legelőre, azt zöld nyírfagallyakba burkolták, fejére koszorút tettek, derekára meg kolompokat kötöztek, kezébe botot adtak, majd társai így vezették végig a falun, miközben a gyerekek csúfolták, vízzel is leöntötték, lökdösték, rángatták, ő pedig táncolva haladt előre. Védelmet csupán a kísérői jelentettek számára.

– Az 1990-es éveket követően a német nemzetiségi önkormányzat szervezésében Magyarpolányban pünkösdkor felelevenítették a szokáshagyományt. A falu közössége ilyenkor együtt készíti el a pünkösdi rózsával díszített lombruhát, amellyel két fiatal vállalkozó legényt beöltöztetnek, akik zajos ünnepléssel, gyerekek, felnőttek kíséretében végigtáncolnak a falu főutcáján. A látványos bemutató nemcsak a helyieket, de a környező településen élőket is rendszerint odavonzza, igazi turistalátványosságot jelent napjainkig – tette hozzá a szakember.

A hagyományos tavaszköszöntő profán szokások mágikus és jelképes cselekményei a télnek, a bajnak, a betegségnek az elűzését, a termés és az állatok szaporaságának a biztosítását szolgálták – írja a veol.hu.