Kerek nyolcvan esztendősen szerettei mellett, otthonában végleg megpihent októberben id. Sümegi József, aki nemcsak bérlője volt a Kornyi tavi majornak, hanem hosszú évekig gondozta az Igazgatóság 350 egyedszámú Hortobágyi racka juh állományát.
Sümegi József Kővágóörsön született 1942. szeptember 2-án. Szüleinek már gyermekként is sokat segített az állatokkal kapcsolatos mindennapi teendőkben. Akkoriban már volt pár darab birkája, melyeket szívesen legeltetett a falu határában – olvasható a Balaton-felvidéki Nemzeti Park oldalán megjelent visszaemlékezésben.
1961-től a kővágóörsi “Béke” tsz-ben juhászként vállalt munkát, amely hivatás szeretetét kisgyermekként az édesapjától tanulta meg. Szerették, becsülték őt a közvetlen munkatársak. Ő maga is tisztelettel fordult az idősebb, tapasztaltabb pásztorok felé, szívesen fogadta a tanácsaikat, amelyeket a későbbi élete folyamán is sokszor alkalmazott.
A tsz-ből kiválva sok nehézség hátráltatta, de Ő rendíthetetlenül tartotta magát ahhoz a gondolatához, „hogy ha a földön csak két birka lesz, abból az egyik akkor is az övé lesz.”
Az önálló, szabad pásztor életre vágyott. 1975-től pár évig Szigligeten, majd a Sümeg mellett vásárolt tanyán folytatta, indította újra az állattartást. Nem ismert fáradtságot, a juhok körüli mindennapi feladatok teljes elsőbbséget élveztek.
1985-ben az egészsége hirtelen megromlott, lebénult. Elsőre azt jósolták neki, hogy soha többé nem állhat majd lábra, de a rá egész életében jellemző akaraterővel vette fel a betegséggel a harcot. Sok erőt adott neki, hogy a család az addigra már felépített gazdaságot a tőlük telhető módon vezették tovább.
Nagy küzdelmek árán, de bottal ismét megtanult járni és újra folytathatta a pásztorhivatást. A gyógyulásban új erőt adott neki, hogy időközben világra jöttek az unokái.
1999-től egy új lehetőségnek köszönhetően tért vissza a szülőfalujába. A Káli-medencéhez mindig is nagyon kötődött.
Ahogyan idősödött, egyre nehezebben tudta a botokkal járni a legelőt. Készített magának egy szamaras fogatot, a pásztorkodással semmiképpen sem szeretett volna felhagyni.
Nagy törést jelentett az életében, amikor 2006-ban elveszítette feleségét. A gyermekeibe és az unokákba, valamint a mindennapi feladatokba kapaszkodva folytatta a gazdálkodást.
Tevékeny, szorgalmas ember volt, szívesen segített másoknak, amiben csak tudott. A fiatalok felé is mindig nyitott volt, szívesen fogadott diákokat, gyerekeket és unokái barátait a gazdaságában, otthonában.
2013. őszén fejezte be az aktív pásztor életet, akasztotta szegre végleg a pásztorbotot. Nyugdíjas éveit a dédunokák születése tette számára nagyszerűvé. Igazi nagyapa, dédnagyapa volt, aki imádta őket. Ahogyan korábban a gyermekei számára, úgy értük is bármire hajlandó volt.
A szabadidejét is rendszeresen hasznosan töltötte el, sokat faragott. Pásztorbotokat, tarisznyákat készített.
A mindennapi tennivalókat sohasem munkaként élte meg, a pásztorfoglalkozást életre szóló hivatásának tekintette, amelynek hagyományait és történelmét sokat tanulmányozta és ápolta.
Hagyományőrző munkásságának méltó elismerése volt, amikor 2019. augusztus 29-én a Bakony–Balaton Örökös pásztora címet kapott. Méltón őrizte, ápolta, megtartotta, továbbadta ezen ősi foglalkozás rejtelmeit.